LMA
2025. május 2. péntek. 15:18
Frissítve: 2025. május 2. 15:26
Mélyen hallgatnak vagy a „mi előre szóltunk” – a lapi archívumok miatt amúgy pillanatok alatt megcáfolható – hazugságának álláspontjára helyezkednek mostanság a kurszki kudarc kapcsán azok a nyugati sajtóorgánumok, melyek anno nagy garral és zajjal ünnepelték az ukránok offenzíváját. Pedig a józan belátással bíró szakportálok már akkor igyekeztek fölhívni a figyelmet arra, hogy az első körben a 11,7 millió négyzetkilométeres Oroszországtól elbitorolt durván másfél Budapestnyi terület megtartása iszonyatosan drága árat fog követelni Kijevtől.
Ha csak a szigorú tényeket tekintjük, már akkor is szemet szúr(hat) valami: az egész mozzanatnak akkor lett volna mérhető haszna, ha Kijev csapatainak sikerült (volna) bevenniük valamilyen jelentős orosz nemzetgazdasági létesítményt – így például a közelben elhelyezkedő Kurcsatov Atomerőművet – esetleg elvágni a Kurszk és az említett energetikai objektum közötti létfontosságú folyosót.
Emellett a rideg tények sem igazán kedveztek az ukránoknak. Eszerint az orosz erők nem igen óhajtották föladni sem Korenevót, sem a Szudzsától nyugatra lévő hidakat, majd nem sokkal utóbb visszafoglalták Snagost települést – s ekkor világossá vált, hogy a hadművelet hosszú távon beragadt.
Kijevben pedig a csodavárás miatt úgy gondolták, a presztízs többet ér, mint az emberélet, a technika, lőszer – és persze ami legalább ennyit ér, az idő.
Szigorúan nézve az sem kedvezett a támadóknak, hogy az orosz hátországban képtelennek bizonyultak lerombolni a hidakat – míg a védekezők még a mezőszéli átereszeket is módszeresen szétlőtték a tüzérségükkel. Ez pedig azzal járt, hogy az ukrán utánpótlás egyre vékonyabb szeletre szorult – s ennek nyomán igencsak sérülékennyé vált. Az sem tett jót a támadóknak, hogy az arzenáljuk mindennek nevezhető, csak egységesnek nem. Ahány állam csak tehette, kitolta Kijevnek az avítt lánctalpasait, ágyúit és páncélozott járműveit – ez pedig logisztikai szempontból rémálommá változtatta az utánszállítást, annak megszervezését.
Az orosz ebből a szempontból szokott módon igénytelenebb.
A hadművelet abból a szempontból is kudarcot vallott, hogy nem vont el túl nagy számú orosz alakulatokat máshonnét. Moszkva Va banque kockáztatott, s bízott abban, hogy az ott mozgó zászlóaljak megállítják, s lassan, de biztosan fölőrlik az ellenséget. S ez a kalkuláció be is vált.
Nem így az ukránok, melyek egyre újabb és újabb tartalékokat fuvaroztak az egyre fogyó zsákba – melynek eredményeként a donbászi vonal szó szerint átszakadt. Azóta arrafelé az oroszok úgy mennek előre, ahogy a kedvük diktálja.
Az utolsó koporsószegek egyike a „gázcsőakció” volt, amikor amúgy nem túl jelentős, de mégis roppant idegesítő nyolcszáz orosz jelent meg az ukránok hátában egy nem használt energetikai létesítményen keresztül. Ha valaki veszi a fáradtságot, s előtúrja a fejlett Nyugat által cenzúrázott felvételeket a net bugyraiból, akkor maga is szembesülhet vele, hogy a moszkvai média nem állított valótlant. Ukránok százai adták meg magukat hálóruhában – aki pedig nem így tett, az vagy elesett, vagy pucér fenékkel érte el a saját vonalakat.
S zárásként akad itt még egy tétel a sikerből – bár hatásosságának mértékéről megoszlanak a vélemények. Az észak-koreai „vendégmunkások” is apasztották az ukránok erejét – továbbá, ami sokkal „gázosabb”, hogy szert tettek nem kevés éles tapasztalatra is.
Mindent összevetve ízlés dolga, hogy leszóljuk az oroszokat, de ettől az ukrán kudarc és az iszonyatos veszteségek rubrikáiban nem fogy csökkenni egyetlen mutató sem.
