LMA
2025. szeptember 2. kedd. 15:35
Csak nem akar összeállni a „hajlandóak koalíciója”, amely tudvalevőleg a határba talán egyszer beütő orosz-ukrán békekötés után biztosítaná a két állam között létrejövő demilitarizált zónát. A legfrissebb hírek éppen arról szólnak, hogy a csapathoz Kína is nagy örömmel csatlakozna – ami dermesztő félelmet és finoman szólva is veszett reakciókat váltott ki a békefenntartás ötletében érintett európai fővárosokban.
Persze a józan szemlélő előtt továbbra is erősen kérdéses, honnan lenne akár százezer katona e célra, pedig Kijevben ennek inkább a dupláját látnák szívesen az országban. Természetesen úgy, hogy az nekik egy fillérükbe sem kerüljön – sőt, az agyatlan EU még a hadseregüket is szerelje föl tokától-bokáig a legmodernebb fegyverekkel. Az sem egészen tiszta, mi történne, ha valaki mondjuk megtámadná a nyugati alakulatokat egy olyan államban, amely nem tagja a NATO-nak. Például mondjuk nem az oroszok, hanem az ukránok Moszkva erőinek álcázva magukat. Láttunk már elégszer ilyet a világtörténelemben, s bizonnyal nem is utoljára. (Ha pedig a gondolkodó polgár becsületesen végigveszi az esetleges következményeket, akkor inkább a söröskrigli és a felespohár irányába kezd nyúlkálni mint a legfrissebb utazási magazinért.)
Ha az ember egy pillanatra túlnéz a hagymázas irrealitásokon, akad itt még egy csiklandós kérdés, melyet igen nehéz megkerülni. Jelesül a hajlandóak koalíciójának belpolitikai viszonyaira utalunk, melyek már most sem „többségében” ukránpártiak annak ellenére, hogy az adott állam elitje sajnos nyakló nélkül önti a pénzt, paripát és fegyvert ebbe az eleve veszett projektbe.
Vajon hiheti-e bárki is, hogy az „ő” Kijevbarát hozzáállása – ha az idők végezetéig nem is, de minimum – hosszú éveken át fönntartható? Illetve azt, hogy egy-egy választás után a hatalomba kerülők ugyan azt a vonalat fogják tovább vinni? Hirtelen példakánt fölhozható Pozsony, ahol Robert Ficoék visszatérésével valami egészen új, Kijev szemszögéből nem túl bíztató irányba fordultak az események.
Azaz aki eddig barát volt, abból egy csapásra – ha nem is ellenség, de – hűvös távolságtartó lehet, s úgy határoz, apasztja a kint lévő kontingenst, kevesebbet költ a haderőre, s így tovább a végtelenségig. S ez még a jobbik opció, mert akár az ukrán ügyeket totálisan elutasító formáció is leuralhat egy-egy parlamentet, aki (például) hazahívja a békefenntartóit, s ezzel bepótolandó űrt hagy maga után a vonalon.
Az is elgondolkodtató, hogy a hajlandóak csoportja eddig nem igazán számolt el sem a világnak, s ami sokkal lényegesebb, a saját közvéleményének arról, mennyibe kerülne ez a buli? Közben pedig úgy röpködnek az eurómilliárdok, mintha nem lenne holnap, mintha a bankjegynyomtatót a végtelenségig lehetne üzemeltetni.
A vágyott (két)százezer ember fölszerelése csak a nyugati orgánumok – valóságtól nem csekély módon – elrugaszkodott mesevilágában gyermekjáték – az életben annak a fájdalmasan súlyos többszöröse. Ennyi katonát kivinni, etetni-itatni, fegyverrel-lőszerrel-felszereléssel, üzemanyaggal, páncélozott járművekkel ellátni nem két fillér, s arról még egy vak hang nem esett, hogy hébe-korba a leváltásukról, pihentetésükről is gondoskodni illene. Továbbá az sem haszontalan, ha odahaza marad valaki az állam oltalmazására – lévén az ördög nem alszik, s az agressziót az anyatermészet is elkövetheti bárki ellen.
