LMA
2025. június 30. hétfő. 15:40
Irgalmatlan támadásokat indítanak az orosz csapatok az ukrán települések és katonai objektumok ellen, melyeket az érintettek – propaganda ide vagy oda – egyre kevéssé képesek elhárítani. Azok az állítások ugyanis, mely szerint „háromszáz drónból lelőttek kétszázötvenet”, mégis seregestül pusztulnak a polgárok és a katonák, nem többek, mint önleleplező szomorúságok.
Annak igazságát, hogy a légvédelem elképesztően költséges hobbi, ma talán leginkább Izrael vezérkara ismeri. A Vaskupola egy-egy Tamír rakétája minimum harmincötezer dollár – ami adat (arány) különösen annak fényében lehangoló, hogy gyakorta öt-hatszáz dolláros drónok elhárítására kell efféle „puccos” eszközöket elégetni. Az orosz és nyugati (kisebb részben ukrán) drónok készítési költsége is hasonló halmazokat jelent, melynek érzékeltetésére talán elegendő leírni, hogy míg egy EU-kompatibilis taracklőszer nyolcezerbe, addig egy kínai/orosz ennek durván a tizedébe fáj.
A minap derült ki: Kijev hiába vár arra a tízezer, szofisztikált légvédelmi bazárárura, melyet Washington korábban neki ígért. Változtak a prioritások, Irán (és pláne Kína) veszélyesebb ellenfél, mint a (jelentsen ez bármit is) valamennyire legyengült Moszkva, így máshová indulnak a teherszállítmányok.
Visszakanyarodva magukra a légvédelmi rakétákra: ezek önmagukban pont annyit érnek, mint (mondjuk) egy kilogramm liszt a kamrában. Ahhoz ugyanis, hogy utóbbiból jóféle sütemény legyen, szükséges még néminemű cukor, vaj, tojás, vanilin, kakaó – és persze meleg sütő (azaz gáz vagy villany), tortaforma és pár egyéb konyhai edényzet.
Mindezzel arra akarunk kilyukadni, hogy – legyen az bármily modern – egy-egy karcsú „suhanó halál” elindításához muszáj rendszerben tartani jó sok kilövőállást, radart, kamionnyi alkatrészt – és amolyan ráadásként képzett személyzetet is. Amúgy a háború rideg logikája szerint utóbbi messze többet ér, mint akárhány full extrás légvédelmi rakéta. Tehát ha az ellenfél (esetünkben az oroszok) telibe verik a bázist, akkor ott nem azért a kettő-tíz rakétáért fáj(hat) a feje Kijevnek, hanem a mezőn véresen szerteszét szórt, seperc’ alatt elmúlt tudásért.
Ugyanis a magas szintű kezelő nem úgy terem, mint a konzervgyárban a bádogba zárt tőkehal. Ott bizony több hónap az alapkiképzés, s mire profivá válik az illető, eltelik olykor egy-másfél esztendő is. Arról nem is szólva, hogy a természet rideg tényei (azaz az emberi tulajdonságok) okán viszonylag alacsony számú honpolgár alkalmatos a rakéták irányzására.
Papíron persze egy kecskét is be lehet tanítani efféle feladatokra, de a valóság egy csöppet más.
Mindent összevetve, amikor arról olvasunk, hogy valamelyik nyugati ország ötven-száz, horribile dictu kétszáz légvédelmi rakétát adott „ajándékba” Kijevnek, akkor két dologra mindenképpen gondolni kell. Az egyik az, hogy nincsen ingyenebéd – a másik pedig az, hogy ez a mennyiség nagyjából egy-két nap alatt „felélődik” arrafelé…
