Az előző cikkben rámutattunk, hogy Németország kész nagy hatósugarú Taurus rakétákat küldeni Ukrajnába, ami megint egy lépcsőfok felfelé az exkalációs létrán. Mint emlékszünk Ukrajna német támogatása védősisakokkal kezdődött, onnan jutottak el a mélyen Oroszország területén belül lévő célpontok elérésére alkalmas rakétákig. Ezzel kapcsolatban Marija Zaharova orosz külügyminisztériumi szóvivő máris felhívta arra a figyelmet, hogy ha Kijev orosz célpontokra német szállításokból származó Taurus rakétákat vetne be azt Moszkva úgy tekintené, mintha Berlin közvetlenül részt venne az ukrajnai konfliktusban.
Rendkívül dicséretes Trump béketörekvése, a probléma azonban az, hogy a háború nem az Egyesült Államok és Oroszország, hanem a mélyállam, illetve európai szárnyát is belevéve az euroatlanti háttérhatalom és Oroszország között folyik, Ukrajna (jórészt a maga hibájából) csak egy közvetítő, amelynek szélsőséges vezetése hajlandó az ukrán fiatalságot feláldozni az euroatlanti háttérhatalom birodalmi terjeszkedése érdekében. Moszkvának ugyanis nem volt területi követelése Ukrajnával szemben, egyedüli kívánsága az volt, hogy Ukrajna ne legyen a NATO-tag, amit józanabb vezetői, mint Leonyid Kucsma vagy Viktor Janukovics meg is értettek, ám a Clinton–Bush–Obama–Biden elnökök által képviselt mélyállam elegendően mélyen behatolt az ukrán belpolitikában, hogy a Kucsma és Janukovics által képviselt álláspontot megváltoztassa. Ebben döntő fordulatot az Obama-adminisztráció külügyminisztériuma által támogatott és finanszírozott Majdan téri puccs hozott, amikor az oroszbarátnak minősített Janukovicsot a szélsőjobboldali tüntetők elzavarták és helyébe az amerikaiak által kinevezett kormány került, mely átalakításban kulcsszerepet játszott Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes.
Trump elnökségével megváltoztak az amerikai külpolitika prioritásai, ám a mélyállam maradt az Ukrajnával kapcsolatos közhangulat meghatározója. Hiába cserélték le ugyanis a külügyminisztérium vezetőit, a közvéleményt leginkább befolyásoló média, továbbá a mélyállam más olyan szervezetei, mint a Külkapcsolatok Tanácsa, és számos agytröszt és kutató a korábbi narratívát képviseli és ők határozzák meg az európai vezetők politikáját is, vagyis most az európai vezetők képviselik azt a politikát, ami Amerikában, legalábbis kormányzati szinten, megbukott. Az oroszoknak tehát a mélyállammal, kiterjesztettebb nevén euroatlanti háttérhatalommal kellene tárgyalni a béke érdekében, de egyrészt a mélyállamnak nincs telefonszáma, székhelye és képviselője, hogy fel lehetne vele venni a kapcsolatot, másrészt nem is érdekelt semmiféle békekötésben, hiszen neki a terjeszkedés, tehát a győzelem a fontos. Az Oroszországgal való konfliktusa sem az ukrajnai háborúval kezdődött, hanem akkor, amikor Putyin szétzavarta az Oroszországot szétlopó oligarchákat és egyiket-másikat be is börtönözte. Ami pedig a háború terheit jelenti, azt nem a mélyállam, hanem véráldozatukkal az ukránok, anyagilag pedig az európai adófizetők viselik. Még ha a mélyállam legfőbb reprezentánsait, például Victoria Nulandot kiiktatnák (így hívják ma a politikai gyilkosságokat), az sem jelentene változást, mert a háttérhatalom egy szervezetekből álló struktúra, más lépne a helyükbe.
Trump csapata kezdi már belátni, hogy a konfliktus lezárása meghaladja a lehetőségeiket, először a mélyállamot kellene legyőzniük (például az úgynevezett világsajtó saját kézbe vételével), azután jöhetne csak az orosz-ukrán helyzet rendezése és ezért a konfliktusból való kivonulás lehetőségét mérlegelik. Európa azonban bennmarad és az úgynevezett tettre készek koalíciója, vagyis az Egyesült Államok nélküli NATO tovább kívánja támogatni Ukrajnát (amíg kell), és ennek keretében „békefenntartó” csapatokat akar küldeni, és katonai támaszpontokat akar kiépíteni Ogyesszában.
Mindez a háború folytatódását jelenti, mindaddig, amíg valamelyik fél annyira ki nem merül, hogy feladja a küzdelmet. Az oroszok nem érik el kitűzött céljukat, a semleges Ukrajnát, és ha nem akarják, hogy Ogyessza a NATO támaszpontja legyen, nem tehetnek mást, mint, hogy Ukrajnát elvágják a Fekete tengertől, ha erre megvan bennük az elszántság, amit „különleges hadművelettel” nem lehet megoldani, csak általános mozgósítással. Ez esetben a maradék Ukrajna akár a NATO-tagja is lehet és az orosz-ukrán frontvonal ugyanolyan elválasztó vonal lesz a Nyugat és Kelet között, mint a Varsói Szerződés nyugati határa volt valaha.
Ha elszántság hiányában, vagy belső elégedetlenség miatt ez nem sikerül az oroszoknak, akkor egy olyan frontvonal alakulhat ki a katonailag birtokolt területek között, min a Dél- és Észak-Koreát elválasztó demarkációs vonal.
Oroszország persze járhat rosszabbul is, ha belső elégedetlenség, az ország részekre szakadása, aminek lehetőségét már több geopolitikus felvetette, megbénítja a katonai cselekvőképességét. Ez a fejlemény hozhatná el az Ukrán győzelmet, vagyis az 1991-es határok visszaállítását és Ukrajna teljes nyugati csatlakozását értve ez alatt a NATO- és európai uniós tagságot. Ez a mélyállam vagy euróatlanti háttérhatalom teljes győzelmét jelentené e konfliktusban, amit szakértők, mint lehetőséget fel is vetnek, valószínűsége azonban nem túl nagy.
Ennél nagyobb a valószínűsége egy eszkalálódó konfliktusnak az euroatlanti háttérhatalom által irányított tettre készek koalíciója és Oroszország között. Ha a Taurus rakétákkal Orosz területen lévő érzékeny infrastrukturális létesítményeket vagy lakott területeket lőnek, akkor Oroszország fontos gyárakat, kikötőket, energetikai létesítményeket támadhat nyugat-európai például német, francia, vagy angol területeken, ami elindíthat egy adok-kapok spirált egyre nagyobb károkat okozva egymásnak. Egy ilyen lehetőség nem zárható ki és akár atomcsapásokig is elfajulhat. A hatvanas években a hidegháború idején Herman Kahn, RAND Corporation és a Hudson Institute nagyhírű stratégiai tervezője sokat írt egy lehetséges nukleáris háborúról és ki is dolgozott egy 44 fokozatú eszkalációs létrát, amelyen az egyes feljebb lévő fokok a háború egyre nagyobb kiterjedtségét jelezték. A lépcsőfokok felénél még csak katonai célpontokat támadnak az ellenfelek ez fokozatosan alakul át a létfontosságú infrastruktúra, majd a lakott területek pusztítása irányába, és a vége a lényegében egy cél nélküli pusztítás, majd következik a „másnap”, amikor a felek számba veszik a pusztítást és felteszik a kérdést, hogy miért is történt?
A Taurus rakéták és a „tettre készek” koalíciójának csapatok küldésére irányuló terve elindíthat egy ilyen eszkalációt, amivel a sűrűn lakott Nyugat-Európa igen rosszul járna, míg a nagy területtel rendelkező Oroszország viszonylag kevesebb kárt szenvedne, az Egyesült Államok meg teljesen kimaradna a pusztításból, akárcsak az előző két világháború esetén.
Az a furcsa helyzet állna elő, hogy a Nobel-békedíjas Obama adminisztrációja által elindított NATO-terjeszkedés végül egy Európát, de különösen Németországot elpusztító háborúvá fajulna. Jó lenne, ha a német közvélemény ezt világosan látná, és nem várná meg míg vezetői ismét egy pusztító háborúba sodorják az országot.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
