Helyettesével, Axel Wonggal együtt távozik a Fehér Házból Mike Waltz, Donald Trump nemzetbiztonsági tanácsadója, éppen azon a napon, amikor kiderült, hogy a Trump-adminisztráció első száz napjának egyetlen kézzelfogható eredménye az az amerikai–ukrán megállapodás, amelyből utóbb Washingtonnak ki kellett hagynia a korábbi támogatások visszafizetését.
Nincs tűzszünet Kijev és Moszkva között; az ománi külügyminisztérium nyilatkozata alapján úgy tűnik, elakadtak az iráni–amerikai tárgyalások (legalábbis váratlanul lemondták a következő fordulót); a brutálisan bedurrantott vámháborúval és az agresszív külpolitikával pedig nemcsak Kínát, de még kisebb államokat sem sikerült egyelőre megtörni, miközben Trumpnak köszönhetően hatalomban maradtak a kanadai liberálisok, enyhülés állt be az EU és Kína viszonyában, az USA gazdasága pedig a tavalyi 2,4 százalékos növekedés után -0,3 százalékkal zsugorodott.
Signalgate?
Az amerikai sajtó kész tényként kezeli: Waltz a Signalgate miatt távozik. Ez azonban – ha nem is teljesen alaptalan – túl egyszerű magyarázatnak tűnik.
Egyrészt maga az incidens márciusban történt, és bár komoly figyelmet kapott, Trump nyilvánosan többször is védelmébe vette Waltzot, sőt, a nemzetbiztonsági csapatot összességében sikeresnek nevezte a húszi lázadók elleni légi csapásokat követően. Másrészt Waltz azóta is részt vett kabinetüléseken és hivatalos megbeszéléseken, vagyis nem került azonnal partvonalra. Harmadrészt – ahogy arra már utaltunk – elgondolkodtató az időzítés, pontosabban az, hogy pont akkor távozik, amikor a Trump-adminisztráció szénája nem áll túl jól…
Túl a száz napon
Trump második elnöki ciklusa kifejezetten aktív külpolitikai programmal indult: tűzszünetet kívánt elérni Ukrajnában, újrakezdte volna az iráni nukleáris tárgyalásokat, megújította a vámháborút, és radikális lépéseket tett az USAID és más intézmények leépítésére. A cél egy új amerikai külpolitika volt, amely az „America First” jelszavát egy realista, nagyhatalmi versenyt hirdető keretbe helyezte. Ehhez képest száz nappal később sem tűzszünet, sem iráni megegyezés nincs, a gazdasági adatok gyengék, a vámháború pedig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a világ nem esett pánikba, nem könyörögnek tömött sorokban az államelnökök és kormányfők a Fehér Házban.
Két tábor, két világkép
Fontos látni, hogy a Trump-adminisztráció külpolitikáját jelenleg két meghatározó tábor küzdelme határozza meg. Az egyik oldalon a klasszikus republikánus, részben neokonzervatív háttérrel rendelkező elit áll. Mike Waltz ehhez a körhöz tartozott: kongresszusi múltja, katonai pályája, valamint az, hogy felesége – Julia Nesheiwat – a Bush és Obama-kormányzatokban is szerepet vállalt nemzetbiztonsági kérdésekben, mind ezt erősítik. Ez a tábor a globális szövetségi rendszer fenntartásában, az USA katonai és intézményi fölényének megőrzésében látja Amerika érdekeit. Támogatják a fegyveres jelenlétet Ukrajnában, Izrael feltétlen támogatását és a diplomáciai apparátus erősítését.
A másik oldalt a realista, protekcionista, gyakran kulturálisan populista irányvonal képviseli. Ide sorolható J. D. Vance alelnök, Pete Hegseth védelmi miniszter, sőt, Elon Musk és az új technológiai elit egy része is. Ez a kör a külpolitikai célokat gyakran belpolitikai retorikával igazolja, és hajlamosabb elutasítani a hagyományos intézményi mechanizmusokat. Az ő olvasatukban Amerika nem a világrend letéteményese, hanem egy megerősített, szuverén erő, amely csak ott avatkozik be, ahol az közvetlen hasznot hoz.
Waltz és e tábor viszonya nem volt zökkenőmentes. A források szerint több ízben is szembement J. D. Vance javaslataival – például amikor az alelnök a húszik elleni légicsapások elhalasztását javasolta, amelyet végül Waltz nyomására nem fogadtak meg. (Ez volt az a támadás, amelynek részleteit aztán Signalon beszélgették meg, és a csevegésbe Waltz egy újságírót is meghívott.)
Az is figyelemre méltó, hogy Laura Loomer szélsőjobboldali influenszer aktív szerepet játszott abban, hogy a Trump-hű médiában tematizálják a „Waltz-hű” hivatalnokok eltávolításának szükségességét.
És mi lesz Rubióval?
Mindezek fényében tehát úgy tűnik, hogy a Signalgate inkább alkalmat adott a háttérben érlelődő bizalmi válság nyilvános levezetésére. Waltz meggyengült pozíciója nem egy hibára, hanem sorozatos világnézeti és stratégiai konfliktusokra vezethető vissza. A márciusi incidens önmagában talán nem lett volna végzetes, de megerősítette azt a narratívát, hogy Waltz „nem illik” a Trump második ciklusát meghatározó, új körbe.
Érdemes megjegyezni azt is, hogy míg Waltz és Wong távozik, Marco Rubio a jelek szerint marad külügyminiszter – holott ő szintén inkább a klasszikus republikánus vonalat képviseli. A különbség, hogy Rubio a Trump által kívánt gyakorlati célokat rugalmasabban hajlandó szolgálni.
Mi jön ezután?
Waltz bukása a Trump-adminisztráció külpolitikai irányváltásának (az új irány határozottabbá válásának) része lehet. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a második ciklus nem egyfajta Trump/Reagan-szintézis, hanem egy új típusú, szelektív intervenciókra épülő, diplomáciailag szűkített, de retorikailag harsány külpolitika felé mozdul. A hagyományos külügyi elit egy része ezzel nem tud vagy nem akar azonosulni.
A nagy kérdés az, hogy Trump meddig tud egyensúlyozni a két tábor között. Ha az adminisztráció sorra veszíti el azokat a szereplőket, akik intézményi súlyt, stratégiai gondolkodást és nemzetközi kapcsolati hálót hoznak, könnyen lehet, hogy külpolitikája végképp a belpolitikai színház eszközévé válik. Ha viszont sikerül újraalkotni egy működőképes, de új logikára épülő külügyi gépezetet, Trump saját hagyatékát is megerősítheti.
Waltz távozása tehát nem pusztán egy személy bukása – hanem a Trump-adminisztráción belüli erővonalak újrarendeződésének jele. És bár a Signalgate jó ürügy volt, a valódi okokat mélyebben kell keresni.
