Beszámolt arról is S., hogy „hétfőn, anélkül, hogy bármit is aláírtam volna, vagy hadkötelesként regisztráltak volna, átszállítottak a Munkácsi RTCK és SZT-be.” Ott közölték, hogy »nullára« visznek. A dokumentumokat verés hatására írtam alá.”
Ezután vitték át – állítása szerint – a 128. különálló hegyi rohamegységhez, Munkácsra. Itt hétfőn éjjeli háromkor ébresztették és vitték át egy másik helyre – ekkor kezdődött el az kemény verés.
„Sok más emberrel együtt egy erdőbe vittek, ott verni kezdtek. Az ütések főként a fejre és testre irányultak. Azt mondták, ha nem írok alá valamit, »nullára« visznek. Nagyon fájt, nem tudtam mozogni. Néhány katona a sárba dobott, hogy aludjak ott. Másnak reggel a kapuhoz vittek, azt mondták: »tűnj haza«. Gyalog hazamentem Beregszászra. Nem tudom, miért, de pszichiátriára kerültem, ahol kihívták a rendőrséget.”
„A rendőrök lefotózták a sérüléseimet, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel”, majd a munkácsi RTCK és SZT emberei elvették a telefonját, amit a nyilatkozat írásáig nem kapott vissza.
„Az éjszakai verés sötétben történt, nem láttam, ki mit viselt” – tette hozzá S. József. Megjegyezte, csütörtök este két beregszászi RTCK és SZT dolgozó jött hozzá, elmesélte nekik a történteket.
Az orvosi kezelés alatt minden nap rosszabbul érzem magam, nehéz mozogni, gyakorlatilag nincs étvágyam. Félek, mi történik majd, ha visszaküldenek azok közé, akik »majd befejezik, amit elkezdtek«.”
Felsorolta az utolsó hivatalos nyilatkozatában, hogy szerinte milyen bűncselekményeket követtel el sérelmére:
Az ukrán büntetőtörvénykönyv 121. cikkelye (súlyos testi sértés, csoportosan vagy nemzeti alapon elkövetve), 187. cikkely (rablás) és 426-1. cikkely (a katonai szolgálatban álló személyek által elkövetett határkörtúllépés).
S. József belehalt a sérüléseibe, az eset kapcsán a Külügyminisztérium berendelte Ukrajna budapesti nagykövetét.
