Joseph S. Nye óta tudjuk, hogy a hatalomnak legalább két oldala van: a hagyományos kemény eszközök, mint a diplomácia, a gazdasági és a katonai erő (hard power), illetve a puha, amelyet mondhatunk vonzerőnek is (soft power). Ez utóbbi az adott országban vallott felfogás és kultúra vonzerejét jelenti a világ többi része számára. Fentiek alapján az Egyesült Államok egyértelműen a puha eszközök, a soft power alkalmazásával nyerte meg a hidegháborút, és tett szert ezáltal globális hegemón szerepre. Az amerikai állampolgárok által élvezett széleskörű szabadságjogok, a szólásszabadságtól kezdve a vállalkozási lehetőségekig, a Hollywood által megtestesített karriertől, a jobb, szabadabb élet reményéig, illetve a dollár alapú gazdaság stabilitásáig számos területen egyértelműen vonzóvá, sőt követendő példává tette Amerikát.
Az 1990-es évektől oligarcháktól drogbárókig, üzletemberektől feltalálókig, szakemberektől az illegális migránsokig mindenki megtalálta a számítását a lehetőségek hazájában. Közös volt bennük az ismereteik szintjéhez mért amerikai álom hajszolása és legtöbb esetben elérése. Az amerikai évszázad túlzás nélkül erről szólt.
Ahogy azonban a hosszú tizenkilencedik század sem esett pontosan egybe a történelmi dátumokkal (1789-1914), úgy az amerikai évszázad (1945-2022) is pont annyira esett egybe a kerek kronológiai századdal, mint a valójában száztizenhét évig tartó százéves háború. Azonban minden véget ér egyszer. Lehet kicsit korai az amerikai hegemónia végét az ukrán háború kitöréséhez kötni, azonban nehezen elképzelhető precízebb történelmi határvonal, mint az első alkalom, amikor egy másik nagyhatalom fegyveres erővel ment szembe az Egyesült Államok terjeszkedésével.
Bár sokan és sokat írtak róla, egész egyszerűen nem kerülhetjük el, hogy megemlítsük azt a relatív hanyatlást, amelyet a nyugati nehézipar globális délre történő átgondolatlan telepítése miatt robbanásszerűen fejlődő, korábban harmadik világinak nevezett országok gazdasági előretörése miatt következett be. Ez a tenisz szakkifejezéssel ki nem kényszerített hiba, tetézve ifjabb Bush unilaterális, azaz teljesen egyoldalú lépéseivel, amivel egy táborba terelte azokat az országokat, amelyeknek a legtöbb félnivalójuk volt az egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedő Egyesült Államoktól. A 2009-ben alapított BRIC majd egy évvel később BRICS nem meglepő módon az amerikaiak által kierőszakolt 2008-as NATO-csúcs után jött létre, ahol egyértelműen figyelmen kívül hagyva mások – elsősorban Oroszország érdekeit – Ukrajnát és Grúziát, amerikai kezdeményezésre, és az európai szövetségesek tiltakozását figyelmen kívül hagyva, meghívták a NATO-ba.
A formálódó szervezet még igencsak kezdetleges lábakon állt sokáig, azonban a 2014-es nyugati támogatású és szervezésű ukrán puccs, az erre adott orosz válaszok, illetve a reakcióként bevezetett szankciók felgyorsították a folyamatot. Persze, ezek a lépések a klasszikus hard power kategóriájába tartoznak, mégis kitűnően mutatták az ezzel párhuzamosan zajló, a világ jelentős részének elidegenítését hozó a lépésekkel, amelyeket leginkább woke néven ismerünk.
A nem zsidó-keresztény kultúrájú államok számára az emberi jogok, az LGBTQ és a környezetvédelem teljesen eltérő értékeket képviselnek, mint a fejlett nyugati országok lakossága számára. Azonban ezt az egyre merevebb amerikai diplomácia és az egyre inkább woke amerikai kultúra egyértelműen nem vette figyelembe. Látványos, bár kevéssé ismert példái ennek az amerikai mintákat és értékeket átvevő, korábban világszerte ismert és csodált brazil szappanoperák, a telenovellák hanyatlása. A 2020-as évekre oda jutottunk, hogy már Brazíliában is török sorozatokat néznek.
Fenti egyetemlegesnek gondolt, valójában csak a nyugati világ egy szűk rétegére érvényes, elképzelések univerzálissá tágítása, azaz mindenki számára kötelező betartatása, már az Obama-kormányzat alatt megterhelte az Egyesült Államok kapcsolatait a világ nagy részével, azonban az igazi problémák a választási trükkök ezreivel hatalomra juttatott szenilis Joe Biden elnökké avatásával kezdődtek.
Egyre nyilvánvalóbb módon nem a 2020-ban is már alig napi néhány órát ébren lévő valamikori alelnök irányította a világ legerősebb államát, így kormányzását a nagymértékű személyi átfedések miatt sokan Obama 3. ciklusának értékelték. A nyugati kultúra szélsőséges túlkapásait megtestesítő, és ezzel egy időben a klasszikus imperialista elveket felélesztő, ellentmondást nem tűrő amerikai kormányzat látható módon vesztette el a világ nagy részének jóindulatát.
2020 és 2024 között a woke kötelező ideológiává emelése, és az ezzel párhuzamosan fokozódó egyértelmű amerikai Kína- és Oroszország-ellenesség számtalan olyan államot tett minimum óvatossá, amelyeket történelmi és egyéb okokból aggasztott a keleti országok fokozódó befolyása. Trump elnök megválasztásakor, hangzatos – bár kevéssé konkrét – ígéretei ellenére ezen országok nagy reményeket fűztek egy normalizálódó amerikai kapcsolathoz. Többségük hiába várt azonban kedvező fordulatra, ugyanis az amerikai külkereskedelmi hiányt mindenáron csökkenteni kívánó új elnök még legszűkebb szövetségeseivel is súlyos konfliktusba keveredett. 2025 júliusára, például Brazília esetében ez a küzdelem már odáig fajult, hogy a GPS-szolgáltatások felfüggesztése is felmerült a dél-amerikai ország területén.
Kívülről és megbízható információk hiányában lehetetlen eldönteni, hogy az Egyesült Államok ténylegesen ennyire súlyos gazdasági helyzete, vagy esetleg Trump gyors és határozott sikerekhez szokott személyisége miatt volt szükség a vámokra. Azonban a velük kapcsolatos fenyegetés és a tárgyalások egyértelműen fokozzák a feszültséget, miközben Trump elnök lépései tovább mélyítik azokat az árkokat, amelyek a világ többi része és az Egyesült Államok között keletkeztek az elmúlt időszakban.
Az illegális migránsok elleni megkésett, de kemény fellépés, az amerikai középosztály fokozatosan romló helyzete, a lejjebb csavart, de továbbra is domináns woke és az egyre inkább imperialista vonásokat mutató amerikai külpolitika együttesen járult hozzá ahhoz, az Egyesült Államok megítélése a világ nagy részén soha nem látott mélységekbe süllyedt. Persze, a kontinensnyi országot, erős hadserege és a pénzügyi világban betöltött szerepe miatt komoly veszély nem fenyegeti.
Azonban ahogy egyik kedvenc idézetem a Paff, a bűvös sárkány című dalból mondja: „barát nélkül gyenge még a sárkány is”, és még a világ legerősebb katonai hatalma sem teheti meg, hogy minden szövetségesét maga ellen fordítja. Sokan örülnek ennek a folyamatnak, azonban érdemes végiggondolni, hogy jelenlegi életünket milyen jelentős mértékben határozzák meg a nyugati értékek, és az a felfogás, amelynek gyökerei egyértelműen a nyugati államokba, köztük az Egyesült Államokba vezetnek.
Tény, hogy az amerikai hard power nehezen tagadható gyengülésével – elég csak a húszik elleni sikertelen hadjáratra vagy az elkapkodott és átgondolatlan afgán kivonulásra gondolni – egyidőben a fent bemutatott okok miatt az amerikai soft power is hanyatlani kezdett. Mindenképpen érdemes azonban felidézni, hogy a két másik rivális hatalom elképzeléseiről azzal kapcsolatban, hogy milyen életet szánnak a hatalmi övezetükbe került országoknak, még kevesebbet tudunk. Példának okáért a legutóbbi orosz/szovjet érdekszférába való tartozásról szerzett tapasztalatunk minden volt csak nem kellemes.
Összefoglalva a fentieket itt a Kárpát-medencében leginkább abban tudunk reménykedni, hogy a nyugati világ és benne legerősebb hatalma az Egyesült Államok visszatalál a gyökereihez, és jó példával elöljárva visszatér ahhoz a rendszerhez, amelyben az USA mindössze „primus enter pares”, azaz első volt az egyenlők között és nem egy újabb imperialista hatalom. Az Európai Uniót inkább hagyjuk. Amennyiben azonban nem így történik, kevés választásunk marad, mint ugrás az ismeretlenbe.
