2025 májusában a Trump-adminisztráció bejelentette, hogy az Egyesült Államok elnöke nem vesz részt a NATO-csúcstalálkozón, hacsak a tagállamok nem emelik védelmi kiadásaikat a GDP öt százalékára. Ez az új követelés messze túlmutat a NATO hivatalos, kétszázalékos célkitűzésén, sőt, jelenleg egyetlen tagállam sem teljesíti. Maga az Egyesült Államok sem. Washington a politikai ultimátumával a szövetségnek azt az alapelvét kezdte ki, amely szerint a biztonság kollektív közjó, nem fizetős szolgáltatás.
Az amerikai mérleg: több a haszon, mint a kiadás
De nézzük, mit mutatnak a számok! 2023-ban az Egyesült Államok katonai kiadásai elérték a 916 milliárd dollárt, ami a GDP 3,4 százalékának felelt meg. Ez az arány jóval meghaladja a NATO által ajánlott kétszázalékos célt, amelyet sok tagállam még mindig nem teljesít. Donald Trump rendszeresen hivatkozik erre az arányra, amikor más országokat bírál a „potyautas” magatartásuk miatt.
Ugyanebben az évben az amerikai repülőgépipar és védelmi szektor (A&D) 955 milliárd dollár bevételt termelt, ebből 425 milliárd dollár volt a közvetlen gazdasági hozzáadott érték. Ez azt jelenti, hogy az USA nemcsak költ, hanem profitál is a szövetségi rendszerből. A mérleg az Egyesült Államok számára tehát egyértelműen pozitív.
Sőt, ha mindezt a GDP-re vetítve vizsgáljuk, akkor kijelenthető: az USA nettó hozzájárulása a NATO-hoz nemhogy nem kiemelkedő, de valójában még a két százalékot sem éri el. A katonai kiadások ugyanis nem tűnnek el, hanem hazai megrendelések és profit formájában visszaforgatódnak az amerikai gazdaságba – elsősorban a hadiipari komplexumon keresztül.
Olyan védelmi óriáscégek, mint a Lockheed Martin vagy a Raytheon, jelentős megrendeléseket kapnak NATO-tagállamoktól, különösen a keleti szárny megerősítése kapcsán. A hadiipari komplexum megrendelései ráadásul nemcsak bevételt hoznak, hanem amerikai munkahelyeket teremtenek: a szektor több mint 2,2 millió embert foglalkoztatott, ami az ország teljes foglalkoztatottságának 1,4%-át jelenti.
Emellett az amerikai katonai jelenlét Európában és más régiókban stratégiai előnyöket biztosít, amelyek gazdasági és politikai befolyássá konvertálhatók: például bázisjogok, hírszerzési előnyök, infrastruktúra-fejlesztések és helyi beszerzések formájában.
A NATO mint befektetési lehetőség
Nem Trump az első amerikai elnök, aki a NATO-t részben gazdasági projektként értelmezi. Madeleine Albright, Bill Clinton külügyminisztere többször hangsúlyozta, hogy a NATO nem csupán biztonsági, hanem gazdasági és stratégiai előnyöket is jelent az Egyesült Államok számára. Sőt, kifejezetten attól tartott, hogy az EU bővítésével az USA befolyása csökkenni fog, ha nem előzi meg a NATO bővítése.
– Ahogy az EU bővül, csak a NATO biztosíthatja, hogy az egyesült Európa megőrizze a legerősebb kapcsolatot Amerikával – fogalmazott 1997. április 23-án. Most pedig, amikor az unió már nem szolgálja egyértelműen Washington érdekeit, Donald Trump a szétverésén munkálkodik, mert külön-külön bármelyik tagállammal szemben érvényesíteni tudja az elsöprő erőfölényét – de ez egy másik történet.
Visszatérve a NATO-ra: érdemes feltenni a kérdést, hogy tulajdonképpen kitől védi a tagjait – például Magyarországot – a szövetség? Irak, Afganisztán nem fenyegetett, Oroszország és Kína pedig hazánk és az EU tagállamai számára megbízható üzleti partnernek bizonyult.
A különböző portálok kommentszekcióiban gyakran előkerül a „kis-Antant”, de azt már 1997-ben világossá tette a NATO, hogy úgymond belpolitikai konfliktusokat nem kezel, tehát egy esetleges román-magyar konfliktustól soha nem védene meg. Mindent összevetve a csatlakozás inkább politikai integrációs lépés, egyfajta hűségeskü, feltétlen elköteleződés az USA mellett, nem katonai vészhelyzetre adott válasz.
Trump: A katonai komplexum embere
Trump 2024-es kampánya még Biden „háborús politikája” ellen lépett fel, de hivatalba lépve nemcsak megtartotta az ukrajnai katonai segélyezést, hanem azonnal új csomagot is bejelentett, amint az ukránok aláírták a nyersanyagbevételekhez kapcsolt megállapodást. A fegyverszállítás és a nyersanyag-profit megosztása közvetlen kapcsolatban áll: minden szállítmánnyal nő az USA eredetileg ötvenszázalékos részesedése.
Vagyis a trumpi politika lényege nem a békepártiság, hanem a nyers, tranzakcionális logika, amelyben a hadiipari komplexum felől értelmeződik minden katonai lépés. Az új amerikai kurzus a szövetségeseket nem partnernek, hanem „fizető vendégnek” tekinti. Ez valahol az elődeire is igaz volt, csak azok jobban adtak a látszatra. Mindent összevetve: a Trump-adminisztárció NATO-potyautasokról szóló narratívája ugyanolyan csúsztatásokra – nevezzük nevén: átverésre – épül, mint a vámháborút megalapozó legendája. A cél pedig mindkét esetben egy: az amerikai haszon maximalizálása, tekintet nélkül a „partnerek” érdekeire.
