A világ értetlenül áll az orosz stratégiai légierőt ért támadás előtt, és felteszi a látszólag logikus kérdést, hogy a reménykeltő tárgyalások közepette miért csinálta ezt Ukrajna.
A válasz nagyon egyszerű: az akció nem Ukrajna műve.
Amúgy egy nem létező ország cselekedni sem képes semmit, már pedig egy u kraina, vagyis a „határnál” levő entitás nem lehet ország, legfeljebb egy nálánál nagyobb ország határánál fekvő vidék. Ukrajna most csak azért tüntetheti fel magát országnak, mert uralmi csoportjai készséges bérgyilkosként vállalták, hogy területüket lőtérként, népüket ágyútöltelékként használhatja a világot irányító „nem létező” erő.
Ez a „nem létező” erő, vagyis az amerikai birodalom permanens világháborút viselő szárnya, és az ezt közvetlenül irányító globális birodalom-kiválasztó főhatalom hálózata („pókhálózata” mondhatnánk stílszerűen, mert ez volt az egyébként már másfél éve készülő akció fedőneve) szimpla bérgyilkosként használta most is az ukrán ügynökhálózatot. Nem önmagában az akció által okozott konkrét anyagi kár az igazán jelentős, mert mindez a felszínen az orosz-ukrán konfliktusnak látszó összecsapást egyáltalán nem befolyásolja. Oroszország katonai potenciálját nem érinti, a szimbolikus „üzenet” az, ami akkora dráma, hogy a megilletődött amerikai elnököt azonnal arra késztette, hogy felhívja az orosz elnököt, mi több, rá egy napra a kínai elnököt is.
De kinek, miről és mit üzent ezzel az akcióval a világot irányító szuperstruktúra?
Legelőször is a megilletődött amerikai és az igen eltérő lelki mintázatok okán ugyan másként, de szintén megilletődött orosz elnöknek üzente nagyjából azt, hogy „ja, te valóban elhitted, hogy »valaki« vagy? Nos, tévedtél, egyszerű bábfigura vagy, akivel azt tehetek, amit csak akarok, és most történetesen ezt akartam és meg is tettem… Közöd?”
A két elnök („jelenetek a bábok életéből”) feltehetőleg kölcsönös együttérzéssel szomorúan egyezett meg abban, hogy a „főnök” már megint átverte őket. De önmagában az a tény, hogy legalább utólag felhívják, illetve kölcsönös szolidaritásukról biztosítják egymást és megkísérlik megérteni, hogy mi is zajlik bábfiguraként való használatuk során, illetve, reményeink szerint azt is megbeszélve, hogy mi volna az átgondolt válasz, nos, ez módfelett reménykeltő, még ha meglehetősen szerény eredmény is a világ jövője szempontjából.
Márpedig a válasznak illene szintén „üzenetként” funkcionálnia, ám ez nem látszik egyszerűnek. Akit ugyanis provokálnak, az mindent megtehet, egyet kivéve: nevezetesen azt, hogy „ugrik” a provokációra. Oroszország egyszer már elkövette ezt a végzetes hibát, amikor ugrott a provokációra és kirobbantotta ezt a háborút. Elég világos, hogy most azt várja tőle a „provokátor”, hogy mondjuk, taktikai atomfegyvert vet be Kijev célponttal, vagy, ami az igazi telitalálat (mondhatni bingó) volna, egy NATO-országgal szemben. Azzal persze mindkét elnök tisztában van, hogy noha ez „méltó” üzenet volna, de lennének „kockázatai és mellékhatásai”, mint ahogy azzal is, hogy a provokáció nem maradhat válasz nélkül.
Ám egyúttal az Amerika, Kína és Oroszország együttműködésére épülő „háromtest birodalom” első jelentős próbatétele is lehet a „válasz” együttes megalkotása. Feltehetőleg ezért is hívta telefonon a kínai elnököt is, amelynek során kölcsönösen személyes találkozóra hívták egymást. Talán Trump számára is most vált igazán világossá, hogy milyen korlátozott térben is értelmezhető a „mozgásszabadsága”. Hogy a „birodalom-kiválasztó” ugyan valóban őt bízta meg a „békepárti” birodalomrész technikai irányításával, és a „háromtest” mint békés megoldás valóban létező opció, de ezzel párhuzamosan a másik „birodalom-test” permanens háborúja a béke alatt zavartalanul folyik, és ez állandósítja Trump csapdahelyzetét.
Ráadásul van két másik frontálzónája is ennek a csapdahelyzetnek. Az egyik közvetlenül kapcsolódik az orosz elnökkel való „empatikus” beszélgetéséhez, amelynek során „jószolgálati” szerepre kérte orosz partnerét Iránnal kapcsolatban. Az „első ukrán fronton” kívül ugyanis van egy közel-keleti és távol-keleti frontvonala is ennek a lassan felépülő, elhúzódó világok háborújának. A közel-keleti front lényege: a zsidóság számára mihamarabb garancia kellene, hogy bármi is történik az amerikai birodalommal, de az az egyedülálló helyzet, hogy több ezeréves története során először van egyszerre nemzetállama és világbirodalma, továbbra is fennmarad. És e garancia fontos eleme Irán „kiiktatása”, de legalábbis látványos „megleckéztetése” atomprogramjához kapcsolódóan. És az idő sürget: vagy a Trump által képviselt „békepárti” birodalom „csinál rendet”, vagy akkor itt is a „háborúpárti” birodalomrész veszi át a rendcsináló szerepét, ami nem tenne jót sem a világnak, sem Donald Trumpnak.
És végül, de nem utolsó sorban a „hazai pályán” is fokozódik a feszültség, mert lassan véget érnek az elnök és a birodalmi hatalomgazdaság közötti „frigy mézeshetei”, amit leginkább Elon Musk látványos „kivonulása” jelez. Az a stratégiai jelentőségű törvény, amelyet Trump beterjesztett a törvényhozásnak a birodalmi és a nemzetállam Amerika közötti új alku első lépése volna, de láthatólag mindkét fél elégedetlen, hisz mindkét fél azt várta volna, hogy Trump sikeresen hárítja át az egyensúly helyreállításának árát a külső világra. Ám ez a kísérlet megbukni látszik, az adósság minden eddiginél gyorsabban növekszik, a hatalmas tömegű államkötvény megújítása újabb gigantikus terheket feltételez. Trump csapdája elmélyülni látszik.
