Június 13-án Izrael kiterjedt légicsapásokat hajtott végre Irán területén, célpontjai között nukleáris létesítmények, katonai parancsnokságok és magas rangú személyek lakóhelyei szerepeltek.
Az izraeli vezetés az akciót azzal indokolta, hogy Irán „napokra volt” egy tucat atombomba legyártásától. Azonban az események tényalapú rekonstrukciója és a helyszíni beszámolók teljesen másra utalnak: nem volt evakuáció, nem volt fokozott készültség, a megtámadott tudósok otthon aludtak.
Vajon ez a fegyverkezési verseny csúcspontja volt, vagy egy szándékos háborús provokáció részlete?
Az izraeli narratíva ellentmondásai
A támadás éjszaka kezdődött: az izraeli F-15I és F-16I gépek Irak légteréből indítottak rakétákat Irán kulcsfontosságú létesítményei ellen. A támadás célpontjában a natanzi urándúsító, a tabrizi rakétaüzem, valamint a Forradalmi Gárda felső vezetésének otthonai álltak.
Az izraeli kormány azt állította: Irán „napokra volt” attól, hogy 15 atombombához elegendő hasadóanyagot állítson elő, ezért cselekedni kellett.
A támadás utáni jelentések szerint azonban az áldozatok nem álltak kiemelt védelem alatt, az iráni légierő és a légvédelem nem volt fokozott készültségben, a nukleáris létesítményeket előzetesen nem evakuálták, nem telepítették át, és nem őrizték jobban, mint máskor.
Az áldozatokra civil lakónegyedekben csaptak le, ezért nemcsak ők, hanem családtagjaik, szomszédaik is az életüket vesztették.
Ha Irán valóban pár napra volt az atomfegyver megszerzésétől, akkor:
- a kulcsfontosságú tudósok és parancsnokok nem a lakónegyedekben tartózkodtak volna, hanem hetek, hónapok óta biztos helyen, bunkerekben élnének,
- az urándúsító létesítményeket minden létező eszközzel biztosították volna, és amit lehet, átköltöztetnek, elrejtenek
- a politikai pedig konstruktívabbnak mutatkozott volna az amerikaiakkal folytatott tárgyaláson, hogy elaltassák a gyanakvást.
De nem ez történt. Semmi nem utalt arra, hogy Irán az atombomba előállításának közvetlen közelébe jutott volna. Az ENSZ atomenergia-ügynöksége (NAÜ) sem adott ki semmilyen vészjelzést…
A 2003-as iraki invázió újrajátszva
A most történtek kísértetiesen hasonlítanak a 2003-as iraki inváziót előkészítő forgatókönyvre. Akkor is a nukleáris fenyegetés volt a kulcsszó, és akkor is Izrael volt az egyik fő információforrás.
Benjamin Netanjahu, akkor mint külügyminiszter, 2002. szeptember 12-én az amerikai Kongresszus előtt eskü alatt tanúskodva állította:
„Semmi kétség nem lehet afelől, hogy Szaddam atomfegyvert akar, és dolgozik is rajta. Amint megszerzi, a történelem azonnal megváltozik.”
Ugyanott azt is hozzátette:
„Ha kiiktatják Szaddamot, az pozitív dominóhatást indít el a térségben.”
Ez nem naivitás volt, hanem tudatos félrevezetés, annak érdekében, hogy az Irak elleni háborút Izrael magánügyéből a Nyugat közügyévé emeljék. Ahogy most, úgy akkor is az volt a mondás, hogy az agresszió Európa és az Egyesült Államok – sőt, az egész világ biztonsága érdekében szükséges és elkerülhetetlen.
A 2003-as törvénytelen iraki invázió után persze hiába kereték az ellenőrök a tömegpusztító fegyverek hatalmas készleteit. S idővel az amerikai hírszerzés kénytelen volt részleges önkritikát gyakorolni, de Izrael és személyesen Benjamin Netanjahu felelőssége a mai napig nincs feltárva.
Ki fizeti a Tel-Aviv-i „tévedések” árát?
A tel-avivi egyetem kutatója, Slomo Brom vezérnagy is csak egy kínos magyarázkodásig jutott, amikor egy 2003 végén megjelent tanulmányában azt írta:
- Az izraeli hírszerzés tévedett,
- nem ismerte fel, hogy Szaddam fő motivációja a túlélés volt, ezért fenyegetőzött.
- Ennek oka pedig az, hogy a belpolitikai nyomás miatt a szervezet rendszeresen a legrosszabb forgatókönyvet feltételezi, mert csak így kerülheti el a felelősségre vonást.
Figyelemre méltó, hogy Brom szerint ez nem újkeletű probléma. Ha viszont igaza van, az számos kérdést felvet. Például azt, hogy miért veszi készpénznek a Nyugat az izraeli szakszolgálatok jelentéseit, ha a szervezetet jellemző súlyos paranoia közismert?
A lényegen azonban ez nem változtat: 2025-ben ugyanaz a színpad, ugyanaz a főszereplő, ugyanaz a szövegkönyv. Netanjahu, immár miniszterelnökként, ismét nukleáris fenyegetéssel igazol, és a „nyugati civilizáció védelmét szolgáló” „megelőző csapásként” címkézi fel a nemzetközi jog nyílt semmibevételét, egy kizárólag Izrael – pontosabban annak szélsőséges, imperialista politikai klikkje által vélelmezett – érdekeit szolgáló agressziót.
Irán, a félig-meddig kitalált fenevad
Irán nem ártatlan és nem is teljesen veszélytelen, bár épp a június 13-ról 14-re virradóan végrehajtott válaszcsapása mutatta meg, hogy a hiperszonikus rakétái is inkább csak a szokásosnál gyorsabb ballisztikus rakéták…
Az elmúlt évtizedekben ténylegesen lebegtette a nukleáris opciót, taktikai alkualapnak használva a nyugati szankciókról folytatott tárgyalásain.
Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy Donald Trump 2018-ban – izraeli sugallatra – egyoldalúan felmondta az Obama-adminisztráció által 2015-ben tető alá hozott atomalkut, hivatalos nevén a Közös Átfogó Cselekvési Tervet (JCPOA – Joint Comprehensive Plan of Action), és ugyanebben az időben az USA több támadást, merényletet hajtott végre az Iszlám Állam ellen harcoló iráni alakulatok és azok vezetői ellen.
Ugyanakkor semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy Irán karnyújtásnyira lett volna az atombombától. Sem a NAÜ, sem Oroszország, sem Kína, de még az amerikai hadügy és hírszerzés sem állított ilyet eddig – kizárólag a háborús bűnök elkövetésével gyanúsított, belpolitikailag szorongatott helyzetben lévő Netanjahu és a háborús adminisztrációja.
Az iraki és afganisztáni kudarcok után azonban az Egyesült Államok ezúttal nem mutatott hajlandóságot arra, hogy egyedül vagy egy nemzetközi koalíció élén magához ragadja a kezdeményezést. Izrael kénytelen volt megtenni az első lépést.
Összeáll-e most is a háborús koalíció?
De ahogy a Teheránban tartózkodó kínai megfigyelő, Csou Csüe-su is nyilatkozta: „Izrael célja a légicsapásokkal nem Irán megsemmisítése, hanem az, hogy az Egyesült Államokat belehúzza a konfliktusba.”
Mint hangsúlyozta: Izraelnek nincs meg az ereje, hogy egyedül hosszú távú háborút vívjon Irán ellen. A légicsapások nem semmisítették meg az atomprogramot, csak szimbolikus célpontokat értek. Az igazi cél, hogy Iránt megtorpanásra kényszerítsék, miközben provokálják az USA-t: ha Irán visszacsap, Amerika végre talán beszáll.
Ezt támasztja alá az is, hogy a legfrissebb hírek szerint Netanjahu a rendszer elleni lázadásra szólította fel az irániakat, mert ha Teheránban és a nagyobb városokban utcára vonulna az ellenzék, és a hatalom a demonstrációkat vérbe fojtaná, azzal erkölcsi igazolást szolgáltatna Irán „felszabadításához”.
Az izraeli szélsőségesek stratégiája, a háborús outsourcing évtizedek óta működik:
- Izrael fenyegetést jelez,
- háborús narratívát épít,
- támadást provokál vagy megelőző csapást hajt végre,
- majd átadja a terepet.
Irak esetében a terv működött, Szíria esetében kevésbé. És a számlát egyik esetben sem Izrael fizette meg, hanem a nyugati katonák, a Közel-Keletre és a világra szabadult terrorizmus áldozatai és a menekültek milliói.
Terrorhullám és migrációs krízis jöhet
A kérdés most az: Vajon az amerikai politikai elit tanult-e a 2003-as hibából? Donald Trump nyilatkozatai egyelőre nem meggyugtatóak, és hiba lenne alábecsülni a mögötte álló vallási fanatikusok befolyását, akik meggyőződéssel vallják, hogy keresztény kötelességük az izraeli szélsőségesek támogatása.
Az izraeli támadás már így is radikalizálta Iránt. A megalázó veresé után bizonyosan megindulnak a tisztogatások a hadseregen és a titkosszolgálatokon belül, és borítékolható, hogy ez a folyamat a polgári közigazgatást és a politikai köröket sem kerüli el.
Az elmúlt negyedszázad tapasztalati alapján egyértelműnek tűnik: a Netanjahu-klikk által óhajtott háború még egy gyors katonai győzelem után is hosszú évekre aláásná Európa biztonságát – erőszakhullám, migrációs krízis stb. – a Közel-Keletéről nem is beszélve.
