A valóság az, hogy nincs nagy áttörés, és a várva várt megállapodás is csak vázlatosan létezik. Trump túlzásba esett, mint mindig – gondoljunk csak az általa One Big Beautiful Bill-nek nevezett törvénycsomagjára, amely 3–5000 milliárd dollárral dobhatja meg az Egyesült Államok költségvetési hiányát, miközben éppen az ilyen túlköltekezés miatt ostorozta éveken át a demokratákat. A csomagban szereplő adókedvezményekből leginkább a felső-középosztály és a vállalati szektor profitálhat, nem pedig az a munkásosztály, amelynek képviseletével Trump újraválasztási kampányát megalapozta. Eközben az egészségügyi és szociális támogatások csökkentése éppen ezeket a társadalmi rétegeket sújtja leginkább. Vagyis miközben a csomag „szép és nagy” (több mint 1000 oldalas), annak következményei korántsem ilyen derűsek az amerikai átlagpolgár számára.
Szóval, nem meglepő, hogy a kínai sajtó és elemzők jóval visszafogottabbak. A Xinhua és a People’s Daily egyaránt „keretmegállapodásról”, „egyeztetési mechanizmusról” és „elvi konszenzusról” ír, nem pedig végleges üzletről. A mostani londoni tárgyalások 16 órás maratoni egyeztetés után lényegében megerősítették, amit a felek már a májusi találkozójukon felvázoltak.
Május 12-14 között Genfben megállapodtak, hogy a 145% és 125%-os tarifaszintekről 30% (USA) és 10%-os (Kína) szintre lépnek vissza. Emellett kilencven napra felfüggesztettek minden további kereskedelmi akadályt, és átdolgozták az alacsony értékű importok szabályait is (minimálisan). Utóbbit ráadásul azért, mert az amerikaiakon eluralkodott a pánik, hogy a jövőben nem fognak tudni olcsón vásárolni az interneten, ami az esetükben nem hazafiatlanság, hanem szükségszerűség.
Ezen túlmenően az USA és Kína várhatóan visszalép egyet – nem Genfhez, hanem ahhoz képest, ami azóta történt. Május végén Marco Rubio bejelentette, hogy szigorítani fogják a kínai diákok beutazását, ami Pekingben kiverte a biztosítékot. Kína pedig lazíthat a ritkaföldfémek kivitelén, de nem úgy, ahogy azt Donald Trump elképzeli.
Az elnök szerint Kína „up front”, vagyis előre, minden feltétel nélkül szállítani fog, ami nagy győzelem (lenne). Ehhez képest a Reuters is csak annyiról számolt be, hogy egy cég, a JL MAG Rare-Earth engedélykérelme átment a pekingi hatóságokon. Vagyis nem automatikus az export – szigorún ellenőrzött, eseti jellegű kivitel történik, egyéni engedélyezéssel.
Trump felemlegette az „55%-os amerikai tarifát” is, mintha újdonság lenne. De ez is a genfi megállapodás óta ismert. Ennek három összetevője van: a 10%-os alap vámtétel, a 20 százalékos „fentanil-büntetés”, valamint a Trump első ciklusából származó 25%-os sarc, amit Biden is megtartott. Itt azért érdemes megjegyezni valamit: az Egyesült Államok évtizedek óta küzd rendészeti eszközökkel a kábítószer fogyasztás ellen – hiába, mivel a probléma gyökereihez az Obama-adminisztráció kivételével senki sem mert vagy akart hozzányúlni, és az is csak bátortalanul. Trumpnak is egyszerűbbnek találta Kínára fogni a fentanil-járványt, miközben annak kialakulásáért első sorban az amerikai gyógyszergyártók és azok az orvosok voltak, akik nyakló nélkül tömték az emberekbe a különböző opiátszármazékokat.
A kínai elemzések alapján egyértelmű, hogy törékeny a bizalom, és a Trump-adminisztráció továbbra is tele van keményvonalasokkal. Jelentős ellentétek vannak a pénzügyi és a kereskedelmi tárca, valamint a nemzetbiztonsági hivatali álláspontok között. Az pedig, hogy Trump szerint Kína majd meg fogja nyitni kapuit az amerikai termékek előtt, semmilyen formában nem jelent meg a kínai oldalakon. Ellenkezőleg: a pekingiek elvi szinten beszélnek arról, hogy mindkét félnek viselnie kell a saját felelősségét, és az USA-nak demonstrálnia kell a megbízhatóságát.
Összességében tehát a jelenlegi helyzet nem áttörés, hanem a patthelyzet kodifikálása. De a világgazdaság számára ez valamelyest megnyugtató: nem mélyült el a konfliktus, nem indult „kereskedelmi atomtámadás”. A két fél jelenleg a hidegháború azon szakaszába érkezett, ahol okkal reménykedhetünk benne, hogy nem a térdre kényszerítés, hanem a koegzisztencia feltételeinek keresése lesz a prioritás. Ez nem oldja meg a strukturális és geopolitikai ellentéteket (Tajvan, technológiai verseny, hozzáférés a stratégiai nyersanyagokhoz, befolyási övezetek), de legalább nyitva hagyja a diplomácia kapuit.
Azaz „great deal” nincs, de legalább nem lett „great disaster” a Trump-tornádóból. Ebben a pillanatban pedig ez is előrelépés.
