1989 nemcsak reményt, hanem jövőképet is adott
Ivan Krastev, a szófiai Liberális Stratégiák Központjának elnöke, a bécsi IWM tudományos munkatársa nem először beszélt arról, hogy a rendszerváltozás éve, 1989 fordulópont volt nemcsak Európa, de a globális politika számára is. Június 3-án a Terror Házában tartott előadásában ismét hangsúlyozta: „1989-ben mindenki úgy érezte, hogy elképzelheti a jövőt.” Ez az élmény szerinte mára eltűnt.
Krastev, akinek több munkája is foglalkozik a liberális demokrácia válságával (In Mistrust We Trust, After Europe, The Light That Failed), mostani előadásában azt járta körül, milyen törésvonalak mentén bomlott le az 1989 után kialakult rend, és miért nem térhetünk vissza ahhoz a világhoz, amely akkor oly ígéretesnek tűnt. A bolgár kutató a globalizáció és a liberalizmus hitelvesztését, valamint a bizalom intézményi krízisét állította a középpontba.
Gorbacsov és Trump: két korszakhatár arca
Előadását egy anekdotával kezdte: 1988-ban Gorbacsov New Yorkban járt, miközben egy amerikai hasonmása – Ronald Knapp – sétált a városban ál-Gorbacsovként. Amikor eljutott a Trump Tower elé, Donald Trump maga is odalépett hozzá, kezet rázott vele, „hiszen ő volt az, akinek látszott” – mesélte Krastev. A jelenet abszurditása mögött azonban történelmi párhuzamot vélt felfedezni: „akkor egy szovjet vezető hitte el, hogy az országa világ megváltoztatása révén megváltoztathatja az országát. Most egy amerikai vezető hiszi ugyanezt.”
Ezzel elérkeztünk Krastev egyik kulcsgondolatához: az identitások és önértelmezések átalakulásához. Szerinte mind a négy nagy 1945 utáni nemzeti identitás – az amerikai, orosz, német és izraeli – megváltozott vagy eltűnt. A Szovjetunió már 1991-ben megszűnt, és az új orosz állam nem univerzalista ideológiára épül. Németország pacifizmusa az ukrajnai háború árnyékában vált tarthatatlanná. Izrael pedig azok után, amit Gázában művelt, nem „az áldozatok állama” többé a világ szemében. Végezetül pedig az Egyesült Államok pedig „nem akar többé eszme lenni – csak erő”.
Az utánzás korszakából az elbizonytalanodás korszakába
A rendezvény előzetes anyaga úgy fogalmazott: „a kelet-közép-európai társadalmak a nyugati minták mechanikus átvételével próbáltak felzárkózni, de ez nem hozta el az ígért stabilitást”. Krastev ezt a „másolás imperatívuszának” nevezte, és már 2019-ben is hangsúlyozta, hogy „az új korszakban már nem másolásra törekednek” ezek a társadalmak – hanem válaszokat keresnek. A budapesti előadáson is hangsúlyozta: a demokrácia önkorrekciós képessége csorbul, amikor az új típusú kihívásokat a régi receptek szerint próbálják kezelni.
Kína: A kihívás, amely túlélte 1989-et
Krastev szerint 1989-ben a nyugati megfigyelők úgy gondolták, hogy a Tiananmen téri „vérengzés” után Kína rendszere is a szovjet típusú kommunizmus sorsára jut. Ehelyett a kínai vezetés tanulmányozta a szovjet összeomlást, dokumentumfilmet készített róla, amit minden pártszervezetben levetítettek, és arra a következtetésre jutott, hogy a „kemény állam” megőrzése a túlélés záloga. A nyugati várakozással szemben a kínai középosztály kialakulása és megerősödése nem vezetett átmenethez, hanem a rendszer stabilizálásához járult hozzá. Krastev szerint ez a történet legalább annyira fontos az elmúlt három évtized megértéséhez, mint a berlini fal leomlása.
Iszlám forradalom és demográfiai szorongás
1989 másik, gyakran elfeledett momentuma Afganisztán: „Ez volt az első eset, amikor a radikális iszlám legyőzött egy szuperhatalmat.” Ez a győzelem mitikus jelentőségű lett, és a globális iszlám radikalizmus számára kiindulóponttá vált – állította Krastev. Ugyanezen évben a szerb nacionalizmus is új lendületet kapott, és ekkoriban tűnt fel a nemzetközi porondon a mai világot mélyen befolyásoló demográfiai szorongás is.
Krastev megemlítette Elon Musk példáját, aki saját elmondása szerint „a kihalás elleni harc” részeként vállalt sok gyermeket – de az ilyen szorongás szerinte társadalmi szinten is meghatározó. „A jövő emberének két arca van: a klímaaktivista és a jobboldali népességvédő” – fogalmazott.
A demokrácia számtanának paradoxonai
A demográfiai kérdés nemcsak társadalmi, hanem politikai természetű is. Krastev szerint „a demokrácia végső soron számtani kérdés: a többség uralma”. De ha a fiatalok aránya csökken, a rendszer nem fogja őket kedvezően reprezentálni. Emiatt lesz gyakori a tüntetés, de ritka a választási részvétel körükben – hiszen „nincsenek elegen”. A migráció kapcsán is kiemelte a politikai következményeket: a választók attól tartanak, hogy az újonnan érkezők szavazati jogot kaphatnak, s így a kormányzat „importált” többséggel maradhat hatalmon.
A háború, amely az emberekért folyik
Krastev egyik legmeglepőbb állítása az volt, hogy szerinte az orosz–ukrán háború is a demográfiáról szól. „Ez nem egyszerűen területfoglalás volt, hanem népfoglalás” – mondta, majd felidézte: a háború kezdetén Moszkva szinte „mániákusan” beszélt „a gyerekeinkről” – sőt, megtiltotta az orosz gyerekek nyugati örökbefogadását. Szerinte az sem kizárt, hogy a háború végét is a demográfia határozza meg: egyszerűen nem lesz elég fiatal férfi a frontokra.
A jövő elutasítása: a legmélyebb törésvonal
A 2020-as évek forradalma – szemben 1989-cel – nem eszmékről szól, hanem korlátokról. „A 20. század forradalmai mindig a lehetőségek kiterjesztését ígérték. A mostani mozgalmak a határok, a lezárás, a védekezés logikáját követik” – állapította meg. A COVID-járvány például „beteljesítette két radikális mozgalom álmát is”: leálltak a repülőgépek (a klímaaktivisták vágya), és lezárultak a határok (a szélsőjobb vágya).
Zárásként Krastev egy bolgár regényt idézett: Georgi Gospodinov Időóvóhely című művét, amelyben az európai országok népszavazást tartanak arról, melyik múltbeli évtizedbe akarnának visszatérni. „Ha mi, európaiak egyetlen évre szavazhatnánk, valószínűleg 1989 lenne az. Nem azért, mert az volt a legjobb év – hanem mert akkor még elhittük, hogy van jövő.”
