LMA
2025. június 2. hétfő. 18:27
Seperc alatt bárki meghalhat az ukrán–orosz háborúban. Nem kell hozzá még az sem, hogy az adott áldozat lássa a gyilkosát, hiszen könnyen lehet, az tőle több kilométerre, messze a frontvonal „mögül” öli meg. S itt egyre megy, hogy tüzérséggel vagy drónnal történik a másik „kiiktatása”. A személyes lövészárokharc persze gyökeresen más. S bár az UAV-kezelők lelke is terhelté válik, ott a gyilkosság közel sem annyira személyes, mint a földön, ahol ember embernek farkasa.
„Persze” a túlélés érdekében jobb híján rabságba is kerülhet az ember – csak ez a történet csöppet sem annyira egyszerű, mint első látásra föltűnhet.
A fogságba esésnek és fogollyá válásnak külön pszichológiája, kutatási területe van. Tegyük rögvest hozzá: sajnos a szakembereknek volt, van és lesz miből meríteniük, ha az emberi létezés e szeletének lélektanát akarják elemezni. Amolyan ökölszabályként amúgy leírható, az első másodpercek alapvetően határozzák meg, merre fordul a magát megadó vagy így-úgy az ellenség által legyűrt egyén sorsa.
S itt lényegileg egyre megy, hogy az ukrán vagy az orosz oldalt tekintjük mérvadónak.
Általában, ha valaki az utolsó töltényig küzd, s eközben jó pár ellenséget megöl vagy megsebesít, nem biztos, hogy túlzott reményeket táplálhat a kegyelem iránt – akkor sem, ha végül a lőszere és/vagy lehetőségei végéhez érve föltartja a kezét. A bajtársak, pláne közvetlen barátok halála, kifröccsenő vére, leszakadó testrészei a legritkább esetben hozzák könyörületes hangulatba az egyént – az ellenséget dehumanizáló propaganda pedig még rá is tesz egy lapáttal a gyilkolási kedvre és indokra.
A sérülten hátramaradók sorsa sem egyszerű. Az ellenség szemszögéből nézve ők csak céltalan terhet jelentenek a lendületesen támadónak – azaz muszáj bajlódni velük, szállításra és ellátásra szorulnak, őrzésükre embereket kell kikülöníteni, akik aztán hiányoznak az első sorokból. Tehát csupa olyan dologról forog a szó, ráadásul általában a frontvonalban, melyet az ellenség érthető módon kiszúr, és azonnal oda lő.
Akkor is, ha a sajátjai fetrengenek ott. S kár lenne hinni a csodás meséknek, mert ezt mindkét oldal megteszi. Tehát bármilyen kegyetlen mód is hangzik, „egyszerűbb” őket nem észrevenni, mint bekötözni a sebeiket és valahová biztonságos távolba fuvarozni. A jelen háborúban pedig hallhattunk olyan példákról is, amikor a magukat megadni próbáló katonákat a sajátjaik mészárolták le. Magyarán: ez sem teszi fáklyás menetté a hadifogságba esést.
A legjobban talán azok járnak, akiket például csoportosan bekerítenek, s ellenállás híján „látványosan” emelik föl a kezeiket.
A parancsnokok magatartása szintúgy sorsdöntő. Ha olyan ember a főnök, akit a beosztottjai tisztességes személyes habitusa, hozzáállása okán tisztelnek, akkor a tapasztalatok szerint ezen alakulatokban egyáltalán nem, vagy roppant elszórtan fordulhatnak elő kilengések, céltalan kegyetlenkedések. Ha azonban hanyag, a katonákat kordában nem tartó alak viseli a magasabb vállapot, ott (általában) a fegyver birtokában lévő, magát Istennek hívő egyén kevéssé érez felelősséget a másik iránt.
Bármily paradoxon is, de gyakorlatilag minden megmenekült katona – legyen része a fogságban akármennyi nyomorúságban –, magatehetetlen, de hátravitteként ellátott sebesült valahol remény a jóban. Az érintetteket ugyanis akár helyben agyon lehetne lőni (mint ahogy ez mindkét oldalon megesik), de valamiért mégsem így alakul a sorsuk.
