A fenti állításnak ugyan ellentmond az ENSZ Alapokmánya, mert elfogadásával úgy 80 éve drasztikusan átalakult az a mód, ahogy az emberiség történelmét folyamatosan elkísérő jelenségről, a háborúról gondolkozunk. A világ nagy részén a korábban magától értetődő természetességgel vívott háborúk tabuvá váltak, és egy elkerülendő rémálommá. Az alapokmány ugyanis megtiltja a nemzetközi szervezet tagjainak, hogy a nemzetek közötti nézeteltéréseiket katonai zsarolás vagy fegyveres erőszak útján rendezzék. Zárójelben jegyzem meg, érdemes figyelni a sorrendre!
Bár hivatalosan tilos háborúkat indítani, időről időre még a nagyhatalmak is megszegik az erre vonatkozó korlátozásokat. Akármilyen megdöbbentő és szomorú is, nem ez a nagyobbik gond. Hanem az, hogy a korábbi fegyveres konfliktusok minden jellegzetességét hordozó összecsapások után a békeszerződés, mint jogi aktus ellehetetlenülése miatt igen nehezen kivitelezhető egy hagyományos és korábban sikeresen működő megállapodás tető alá hozása. A fentiek miatt az orosz–ukrán konfliktus lezárása – amely minden szempontból egy hagyományos, államok közötti háború – igen nehéznek tűnik. Legalábbis abból a szempontból, hogy az az ENSZ alapelveinek megfeleljen. Ezzel a témával már csak azért is érdemes foglalkozni mert az átalakuló világrendben a történelmi analógia: a Nemzetek Közössége ugyanígy egy háború miatti tehetetlensége miatt vált jelentéktelenné, sőt fölöslegessé a nemzetközi kapcsolatokban. Akkor ez az Etiópia elleni olasz agresszió volt.
De ez csak a probléma egyik fele. A másik az, hogy a fentiek nemcsak a katonai konfliktusokra, hanem általában az olyan, háború jelzővel illetett érdekütközésekre is igazak, mint amilyen a nemrég kirobbant vámháború. És itt tegyünk egy kis kitérőt. Egyértelműen tetten érhető az átjárás a civil és a katonai fogalmak, koncepciók és eszközök között. A kampány, a stratégia vagy éppen a logisztika ugyanúgy, mint a GPS vagy a lézer a hadseregeknél került megalkotásra. Mivel azonban ezek a szervezetek az adott állam eszközei voltak, a koncepciók és a technikai fejlesztések magától értetődő módon jelentek meg a civil életben.
A fentieket azért volt fontos rögzíteni, mert az elérhető eszközök által, meghatározott időn belül megvalósítandó célok jelentette stratégia alapelvei századok óta közismertek nem katonai területeken is. Ezeket figyelembe véve viszont több olyan összecsapást láthatunk az egyértelműen átalakuló nemzetközi rendszerben, amelyeket nehéz a célok-eszközök-idő stratégiai keretében értelmezni.
Kezdjük talán a legkézenfekvőbbel, az orosz–ukrán háborúval. Az orosz célokat nagyjából ismerjük. Bár rendszeresen visszatérő elemeinek, köztük a nácítlanításnak a pontos részletei ismeretlenek, az mindenképpen egyértelmű, hogy meg akarják akadályozni Ukrajna NATO-csatlakozását. Erre pedig a jelenlegi vezetés hatalmon maradása mellett konkrétan semmilyen esély sincs, így a küzdelem jó eséllyel a nyugati dominanciájú ukrán politikai elit lecseréléséig fog tartani. E fenti célok egyértelműen nehezen elérhetők katonai eszközökkel, ezért nem túlzás megismételni azt a régóta hangoztatott nézetemet, amely szerint a legfőbb orosz cél Ukrajna társadalmi és katonai összeomlásának előidézése. Ennek eszközéül az orosz vezetés a több évszázados és régóta ismert orosz nagystratégiát: a felmorzsolást választotta. Jelenlegi és nyilvános forrásból elérhető ismereteink szerint ehhez egyelőre minden eszköz a rendelkezésére áll.
Ezzel szemben az ukrán stratégia sokkal kevésbé érthető. Nem véletlenül került elő már az amerikai elnökválasztási kampányban is az a kérdés, amelyet a republikánusok tettek fel a demokratáknak, hogy hogyan akarják elérni az ukrán politikai és katonai célok teljesülését. Azt kevesen kérdőjelezik meg, hogy Ukrajna nem engedhet a végtelenségig a létéért folytatott küzdelemben. Ezzel egy időben nehezen értelmezhető az a gondolat, hogy egy Oroszország méretű hatalommal szemben az ukrán vezetés által elképzelt totális győzelem elérhető. Tehát valamikor, valahol szükség lesz egy kompromisszumra.
Így elkerülhetetlen annak a kényelmetlen és kellemetlen kérdésnek a feltétele, hogy végső soron a győzelem számít vagy a túlélés? Ugyanez a kérdés a gázai Hamásszal kapcsolatban is felvethető. Az érzelmek által fűtött és éppen ezért irracionális álláspontok győzelme a racionális számítások felett a dolgok logikája szerint nem végződik jól. Nem végződhet jól.
Az előbbiek azonban nemcsak a fegyveres összecsapásokra érvényesek, hanem a kibontakozó amerikai–kínai vámháborúra is. Ebben az esetben, a történelemben megszokottakhoz hasonlóan a támadó fél szerepel először a konfliktus megnevezésében. Akár az orosz–ukrán, akár az arab–izraeli háborúk esetében sokat fogunk még vitatkozni arról, hogy mi vezetett a küzdelem nyílt megkezdéséhez, de ettől függetlenül a tény tény marad. Ahogy a megnevezés is mutatja, volt egy fél, amelyik elkezdte a nyílt ellenségeskedést. A szervezett erőszak mint eszköz alkalmazása továbbra is, az ENSZ tiltása ellenére is egyértelműen vonzó, ennek ellenére a megváltozott körülmények között a végkifejlet egyre nehezebben megjósolható.
A szemünk láttára eszkalálódó, a globalizmus végével fenyegető vámháborúban is igaz – elég csak a 400 százalékos abszurd vámtarifákra gondolni –, hogy egy háborút sokkal könnyebb elkezdeni, mint befejezni. És ezzel kapcsolatban az amerikai célok egyértelműen láthatók. Létjogosultságukat például a hadihajó-építési kapacitásban fennálló, akár százszoros (!) kínai fölény mellett még csak megkérdőjelezni sem lehet, ettől függetlenül a választott eszközök és ezek időbeli korlátai mellett az amerikai stratégiával kapcsolatban is vetődnek föl kérdések. Persze ugyanúgy, ahogy az orosz–ukrán háború lezárásával kapcsolatban, Trump elnök elképzeléseiről is csak utólag fogunk tudni képet alkotni. Ez viszont rendkívül nehézzé teszi a kibontakozó folyamatok megjósolálását, egy dolog azonban biztos.
A világ jelentősen megváltozott, és ebben a változó környezetben egyre több feszültség fog nyílt konfliktussá alakulni. Hogy ezek az összecsapások milyen gyorsan és milyen áldozatok árán zárulnak le, az nagymértékben a küzdő felek stratégiájáról is függ. Csak reménykedni tudunk, hogy Szun Ce intelmei az ellenség helyett annak stratégiájának támadásáról, illetve a magunk és ellenfelünk megismeréséről szóló bölcsességei nem maradnak észrevétlenek az erről döntéseket hozók körében.
A szerző hadtörténész, biztonságpolitikai elemző, szakíró
