Az amerikai külügyminisztérium szerint az új szíriai vezetés „pozitív lépéseket” tett, és megkezdődhet a kétoldalú kapcsolatok helyreállítása.
Erről persze egészen mást gondol Benjamin Netanjahu kormányzata, amely elutasítja az „Iszlám Államhoz” kötődő Tahrír as-Sám utódszervezeteinek legitimálását, és stratégiai fenyegetésként tekint az Ahmed Huszajn as-Sara vezette szíriai átmeneti kormányra. Most Trump nemcsak kiegyezett ezzel a vezetéssel, de a külügyminisztere találkozót is szervez annak fődiplomatájával, Asszád as-Száibánival.
Ám ez a fordulat a szíriai kisebbségeket érintette a legsúlyosabban, és akár egy újabb menekülthullámot is elindíthat. Hiszen az amerikai nyitás megerősíti az átmeneti kormány pozícióját anélkül, hogy bármi utalás történne például a márciusi szektariánus vérengzésekre, amelyeknek több mint 1700 civil – többségében alaviták és számos keresztény – esett áldozatául, és garanciákat követelne annak érdekében, hogy hasonló többé ne történhessen meg.
Érdemes megemlíteni: egy héttel korábban, tehát május 7-én Ahmed Huszajn as-Sarát Párizsban fogadta Emmanuel Macron, ezzel jelezve, hogy Franciaország is nyitott a kapcsolatok normalizálására. A találkozót a francia diplomácia történelmi jelentőségűnek nevezte, és a „szabad, stabil és szuverén Szíria” támogatásáról biztosította a vendéget.
Trumppal ellentétben Macron ugyan nem rejtette véka alá aggodalmát a közelmúltban történt pogromok miatt, és felszólította as-Sarát: „tegyen meg mindent, hogy kivétel nélkül minden szíriai biztonságban élhessen” – de ennél messzebb ő sem ment.
Ugyanakkor a francia elnök azt is jelezte, hogy elképzelhetőnek tartja a Szíriával szembeni európai szankciók fokozatos feloldását. Ez a kettősség – erkölcsi felszólítás és gyakorlati engedékenység – jól tükrözi az euroatlanti hozzáállást a szíriai rendezéshez.
A találkozó, majd most Trump bejelentése nemcsak szimbolikus, hanem geopolitikai jelentőséggel is bír.
Törökország és Izrael egymással ellentétes szíriai jövőképe ütközik a térségben: míg Ankara egy erős, központosított Szíriát szeretne, amely nem biztosít autonómiát a kurd közösségnek, addig Izrael egy gyenge, decentralizált Szíriában érdekelt, ahol a kisebbségi csoportok – drúzok, keresztények, kurdok – potenciális szövetségesei lehetnek.
Azonban nem szabad megfeledkezni Szaúd-Arábiáról sem. Rijád leginkább Irán ellen játszik, és kevésbé ideológiai, inkább regionális pozícióépítő logikát követ. A szaúdiak számára egyelőre bármilyen Aszad-ellenes vezetés, ami Irán-ellenes és nem síita, elfogadható, egyúttal viszont el szeretnék kerülni azt is, hogy Szíria de facto török vazallus legyen.
A párizsi látogatás előtt még úgy tűnt, ebbe az – első sorban a török–izraeli – ellentétbe akar beékelődni a térséghez történelmi okokból kötődő Franciaország mint harmadik szereplő, amelynek álláspontja látszólag közelebb áll a török pozícióhoz. Azonban az amerikaiak mozgása és nyilatkozatai alapján már akkor egyértelmű volt: Párizs valójában az Egyesült Államokkal egyeztetve igyekszik felmérni a helyzetet és kiegyensúlyozni Ankara növekvő befolyását. Ezen a ponton pedig találkozott a Nyugat és Szaúd-Arábia érdeke.
Mindez azonban a Szíriában egykor virágzó etnikai és vallási sokszínűség végét jelentheti, noha az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a húsvét ezúttal békésen telt.
Mégsem szabad elfejteni a márciusi ámokfutást, amelyért a New Lines Institute jelentése szerint az átmeneti kormányhoz köthető fegyveres csoportok a felelősek. A dokumentált atrocitások között szerepeltek megalázó rituálék, templomgyalázások és nyilvános kivégzések. A drúz közösség válaszul saját önvédelmi tanácsot hozott létre Szuvajdában, míg keresztény családok Libanonba menekültek a tengerparti térségek megtámadása után. És nem ez volt az egyetlen erőszaksorozat a tavalyi hatalomátvétel óta!
A nyugati vezetők azonban az egészet elintézték néhány moralizáló nyilatkozattal, ha egyáltalán hajlandóak voltak tudomást venni a történtekről. Egyedül Izrael képvisel olyan pozíciót, amely a kisebbségi csoportok önállóságát és védelmét stratégiai érdeknek tekinti. E mögött persze – még egyszer – nem emberi jogi, hanem biztonságpolitikai megfontolás áll: a vallási és etnikai sokszínűség fenntartása Izrael számára egy gyenge, de kezelhető Szíria kulcsa.
Mindez újra megvilágítja a térség kegyetlen valóságát: a kisebbségek – legyenek azok kurdok, alaviták, drúzok vagy keresztények – jobbára csak eszközök a nagyhatalmi játszmákban.
Szóval, a jelen állás szerint az átmeneti kormány legitimitását sem az emberi jogok progresszív bajnokai, sem a máskülönben harcos „keresztény értékvédő” és filoszemita amerikai kormányzat nem teszi függővé az as-Sara-féle vezetés valós politikájától, ha a tét az iráni és orosz befolyás visszaszorítása és a török–szaúdi viszony kiegyenlítése a Közel-Keleten.
