Paul Craig Roberts (1939) amerikai közgazdász és író a Virginiai Egyetemen szerzett doktori fokozatot, elemzőként és tanácsadóként dolgozott az Egyesült Államok Kongresszusában, ahol az 1981-es gazdasági fellendülési terv fő szerzőjeként tartják számon. Ronald Reagan elnöksége alatt az Egyesült Államok pénzügyminiszter-helyettese volt, majd miután elhagyta a kormányt, tíz évig a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjában töltötte be a közgazdasági tanszék vezetői posztját. Egy időben a The Wall Street Journal szerkesztőhelyettese is volt, cikkei megjelentek a vezető amerikai lapokban, többek között a The New York Timesban, e mellett több mint tucatnyi könyv és számos lektorált cikk szerzője.
Mindebből látható, hogy Roberts olyan helyeken fordult meg, amelyeken számos tapasztalatot szerezhetett az amerikai politikai és egyetemi élet sajátosságairól, neves újságok szerkesztőségi viszonyairól és ennek alapján feltételezhető, hogy megvannak a szükséges ismeretei ahhoz, hogy elég világosan lássa Amerika bel- és külpolitikai erőinek mozgatórugóit. Kora miatt nincs különösebb vesztenivalója, ezért olyan véleményeket is kimondhat, amelyet hivatali ideje alatt százszor is meggondolt volna, és lehet, hogy ezek a vélemények hívebben írják le a valóságot, mint ami az újságokban, főleg az úgynevezett fősodratú médiában olvasható.
Paul Craig Roberts egy konzervatív amerikai, és mint ilyen, nagy ellensége a mélyállamnak, a háttérhatalomnak, amellyel munkája során nyilván találkozott is. Épp ezért támogatója volt Donald Trumpnak, de most – főleg annak külpolitikája miatt – élesen kritizálja.
Roberts szerint az Egyesült Államok külpolitikája a legképzetlenebb, leginkább tájékozatlan és legmeggondolatlanabb idióták kezében van, akiket az amerikai oktatási rendszer eddig produkált, és ez Amerika agresszív külpolitikájában is megnyilvánul.
Az amerikai agresszió a világ felé egy eufemizmus, a „nemzetvédelem” mögé rejtőzik. Történelmileg tekintve Washington háborúkat folytatott Mexikó ellen, az Amerikai Konföderációs Államok ellen, az amerikai indiánok ellen, továbbá Spanyolország ellen, akitől elvette Kubát és a Fülöp-szigeteket. A különböző közép- és dél-amerikai országok elleni háborúk során az amerikai tengerészgyalogosok a United Fruit Company és a New York-i bankok érdekeit képviselték.
De az amerikai kontinens mellett Washington háborúzott Koreában, Vietnamban és Afrikában is, hogy a neki nem tetsző kormányokat megdöntse. A sor folytatható Jugoszláviával vagy a Közel-Kelettel, ahol Washington Izrael érdekeit védte. Aztán Dél-Oszétiában, majd Ukrajnában kezdett akciókat Oroszország ellen, és most az Egyesült Államok háborúzik Iránnal és Kínával, miközben folytatja az Oroszország elleni háborút, annak terhét Európára hárítva.
Mint a felsorolás mutatja, Roberts nem nagy barátja annak a külpolitikának, amely Amerikát a világ hegemón hatalmává tette, és annak ellenére, hogy támogatta Donald Trump elnökségét, annak jelenlegi külpolitikáját a korábbi amerikai külpolitika folytatásaként értelmezi.
Roberts szerint Trump külpolitikájában Washington régi, hegemóniára törekvő politikájának folytatását látjuk. Washington egyetlen céllal tárgyal Oroszországgal, Kínával és Iránnal, hogy olyan „békeszerződéseket” mutasson fel nekik, amelyeket azok nem fogadhatnak el, és így Washington azt mondhassa, hogy megpróbált békét teremteni, de Oroszország, Kína és Irán a békeajánlatokat elutasította.
Roberts azt mondja, hogy ezek a „békeajánlatok” Oroszország, Kína és Irán szuverenitásának feladását jelentik, politikájukat Washington utasításaihoz kellene igazítaniuk. Iránnak le kellene bontania nemzetvédelmi rendszerét, és meg kell semmisítenie hagyományos rakétáit. Irán nem adhatna el olajat Kínának vagy más országoknak, és nem dúsíthatna uránt békés célokra. Oroszország nem tarthatná meg az Ukrajnában elfoglalt területeket, Ukrajna nem lenne demilitarizálva, és Oroszországot további szankciókkal büntetnék, ha Putyin nem egyezik bele a tűzszünetbe, mielőtt még megismerné annak tartalmát. A Nyugattal való, kölcsönös biztonsági záradékkal Ukrajna de facto NATO-tagságot kapna, Kína sikeres gazdaságpolitikájával nem előzhetné meg az Egyesült Államokat. Trump tehát messze nem mond le Paul Wolfowitz amerikai hegemóniadoktrínájáról, hanem éppen ellenkezőleg, támogatja azt.
Roberts a Nyugat általános hanyatlását vizionálja, szerinte Amerika nem olyan erős, mint Washington gondolja. Valójában Amerika nagyon gyenge, mint minden nyugati ország, nemcsak katonailag, hanem érzelmileg és szellemileg is. A nyugati egyetemeken zajló, generációk óta tartó nyugati civilizációellenes propaganda bizonytalanságba taszította a lakosságot. Az egyetemek hatalmas kárt tettek a hiedelemrendszerben. A nyugati világ hiedelemrendszerét évtizedekig tartó, liberális propaganda rombolta le, amely szerint az egész Nyugat rasszista, nőgyűlölő, homofób és antiszemita, és ezt azzal kell jóvátennie, hogy másodrendű állampolgárságot ad az elnyomó fehér heteroszexuálisoknak – a „Trump-szavazóknak”.
Hogyan hihet magában egy amerikai, ha folyamatosan azt hallja, hogy ő az összes gonosz, az összes elnyomás forrása – teszi fel Roberts a kérdést. A fehér gyerekek saját fajuk elleni indoktrinációja, a kritikai fajelmélet és az eredendő rasszizmus tanításával, már az alapfokú oktatásban elkezdődik. Tehát a helyzet a következő: egyrészt a neokonzervatívok és az „America First”-liberálisok azt mondják az amerikaiaknak, hogy ők a hatalomra rendeltettek, másrészt a demokraták és a baloldal azt mondja az amerikaiaknak, hogy reménytelen rasszisták, akiket el kell űzni.
Roberts szerint a Trump-adminisztráció olyan háborús forgatókönyvet készít, amelyet Amerika nem nyerhet meg. Ami az Ukrajnában folyó háborút illeti, mivel sem Zelenszkij, sem Putyin nem fogadhatja el Trump feltételeit, Trump kivonhatja Amerikát a konfliktusból, és annak folytatását az Európai Unióra hagyhatja. Így is az amerikai establishment a fegyverek eladásával továbbra is pénzt keres ezen a konfliktuson. A feltételek, amelyeket Trump Iránnak szab, annyira irreálisak, hogy teljes komolytalanságról tanúskodnak, mert Iránt minden lehetőségétől megfosztják, hogy szuverén nemzetként létezzen. Trumpnak az a bejelentése, hogy az Egyesült Államok szankciókat vezet be minden ország ellen, amely olajat vásárol Iránból, értelmetlen. Ezzel Washington megpróbálja elvágni Kínát az olajtól úgy, ahogy annak idején Franklin D. Roosevelt tette Japánnal, amely háborúhoz vezetett.
Mivel és hogyan veszélyezteti Oroszország a Nyugatot, ami igazolná a háborút a fenyegetés elhárítására? – teszi fel végül Roberts a kérdést. Oroszország nem fenyegetett egyetlen nyugati országot sem, és nem tett mást, csak kölcsönös biztonsági megállapodást kért a Nyugattól, amelyet a Nyugat elutasított.
Lehet, hogy Paul Craig Roberts sokszor élesen fogalmaz, de nem ő az egyetlen vezető amerikai értelmiségi, aki így vagy nagyon hasonlóan látja a helyzetet. Kiemelhetjük például John Mearsheimert, Michael Hudsont és a CATO Intézet munkatársait – különösen az orosz–ukrán háború okainak megítélésében.
Roberts azon is elmélkedik, hogy Trump külpolitikáját, amely az amerikai hadiiparnak hatalmas bevételeket eredményez, az vezérli-e, hogy esetleg kiegyezett a hasonló érdekű mélyállammal, vagy ez a Trump-adminisztráció önálló politikája?
Akárhogy is van, megítélésem szerint Trump túl sok helyen nyitott frontot, amely veszélyeztetheti a legfőbb fronton, a mélyállam elleni harcban elérhető győzelmét.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
