LMA
2025. április 30. szerda. 7:01
Kegyetlenségért nem megy egyik oldal sem a szomszédba az orosz–ukrán háború frontvonalán. A cenzúrázott és szabadon letölthető véres fölvételekkel dugig vannak a különböző videocsatornák, s gyakorlatilag mindenkinek az egyéni tűrőképességére van bízva, hogy melyik verziót akarja „mindenképpen” föltekinteni. Mind közül azonban talán azok a leginkább brutális képsorok, ahol szemmel láthatóan súlyosan sérült, és/vagy magatehetetlen helyzetben lévő orosz vagy ukrán embereket pusztítanak el szánt szándékkal – távolról, egy biztonságos fedezék vagy szoba magányából.
A háborúnak megvan a maga logikája – s ez még akkor is áll, ha az efféle „igazságok” sokaknál leverik a biztosítékot. A stációk – ha lehet így fogalmazni – a kölcsönösséggel indulnak, amikor katona harcol katona ellen egy lövészárokban vagy erdőn, mezőn. A következő lépcsőfokot talán az egy fokkal személytelenebb tüzérségi párbaj jelenti, amikor messze hátulról, olykor harminc-negyven kilométerről küldenek pár tucat kilogrammos „szeretetcsomagokat” a túloldalra. Itt még mindig fönnáll az adok-kapok lehetősége, hiszen ahonnét elindult a „malac” oda simán jöhet egy másik is a túlpartról. Ennek nyomában pedig sebesültek és halottak maradnak a színen – azaz a háború valósága az összes üvöltözésével és vérveszteségével egyetemben érintheti meg az egyént.
Persze akad még többféle fokozat, de az kétségtelen, hogy az említett helyzetek fölött áll a drónpilóta, akinek az esetek nem épp jelentéktelen hányadában kevéssé kell tartania attól, hogy szétlövik a fedezékét. (Természetesen tudjuk, mindkét térfélen számosan tevékenykednek a frontvonal „szájában”, de azért az is áll, hogy több ezren még az ágyúdörejt sem hallják – pedig az általában kilométerekre is elszól.)
Le kell szögezni: a drónkezelők ugyanazt a brutális és gyilkos munkát végzik, mint a frontvonalon öldöklő bakák – azzal az eltéréssel, hogy számukra a viszontválasz, azaz a kölcsönösség esélye nagyságrendekkel csekélyebb. S ezzel el is jutottunk a probléma gyökeréhez, azaz a felelősség totális hiányának a kérdéséhez. Ez magyarázza ugyanis azokat a rettenetes képsorokat, amikor az ukrán vagy orosz drónkezelők néhányszor „kéjesen” körbe repülik a magatehetetlen, súlyosan sérült katonát, majd rávezetik az öngyilkos szerkezetet.
A drónok elterjedésével párhuzamosan, azaz az 1990-es évek végétől egyre több szakorvosi vizsgálatot végeztek Keleten és Nyugaton egyaránt arra nézve, miféle lelki torzulásokon mennek át e szakma űzői. Az elérhető cikkek alapján a lélekbúvárok kezdetben egyébként arra számítottak, ez a fajta, távolról végzett tevékenység számos terhet levesz majd a katona válláról – ám az emberi psziché végett mégsem így történt. Napvilágra jött, az érintetteket épp olyformán nyomasztják az „összes háborús szindrómák”, mint azokat, akik ténylegesen ott jártak, ahol hullott a forgács.
Fontos megjegyezni, a nyugati hadseregekben messze szigorúbban szabályozzák ezt a fajta szolgálatot, mint mondjuk az oroszoknál, pláne az ukránoknál. A NATO tekintetében a kezdeti, leginkább újságírók keltette botrányok nyomán változott meg a világ – azaz itt nem igazán lehetne büntetlenül sebesülteket szándékosan megölni. Különösen annak fényében, hogy az efféle önkényes cselekedeteket még a nemzetközi egyezmények is erősen ellenjavallják.
S végül marad a zárókérdés, a háború végén ezerszám fölszabaduló s a polgári munka világába visszatérő embertömeg vajon miféle segítséget kap majd – például Ukrajnában, ahol az egészségügyi ellátórendszer már most képtelen segítséget nyújtani a PTSD-ben (háborús szindrómában) szenvedő katonáknak.
Vajon…?
Jogos a kérdés, az az alak, aki ötven-száz kilométerről felelősség nélkül és „kéjjel öl” mit tenne helyben? Vajon ott, ahol őt magát is bármelyik pillanatban agyonlőhetik/megnyomoríthatják, mennyire lenne „kegyelmes” kedvében? Talán nem túlzás azt állítani, hogy lényegesen megértőbbé válna, mint így, hogy egy képernyőt bámulva gyilkol.
