LMA
2025. október 1. szerda. 11:53
Ahogy nem nő készpénzt, úgy villamos transzformátort termő fa sem – pedig bizonnyal mindkettőre lenne komoly igény. Az utóbbira talán jobban is, mint az előbbire, ugyanis lehet az embernek/államnak bármekkora vagyona, ha nincs hol szabadon elkölteni, akkor a fizetőeszköz maximum dísznek vagy tüzelőnek jó.
A tegnap egyik elsikkadt, de mégis fontos híre, hogy a balti államok és Varsó egymással versengve kezdték föld alá telepíteni, masszív betonfalakkal körbevenni elektromos elosztóközpontjaikat. Aki már látott úgynevezett villamos alállomást (mint amilyen a nyitóképen szemlélhető), az pontosan tudja, egy efféle létesítmény több száz, olykor ezer négyzetmétert foglal el. S akkor még a telken álló különböző, igencsak drága és értékes kapcsolókról, műszaki „kütyükről”, villanyvezetékekről, oszlopokról és nem utolsó sorban transzformátorokról egy szót sem ejtettünk.
Távvezeték és egy „apró” digitális szúnyog – ha valaki rosszban töri a fejét, akkor e „csekélyke„ villanyrovar révén jelentős galibát tudna okozni…
Fotó: AFP/Sia Kambou
A tegnapi hír szerint az érintettek nem csak a felszínen lévő központokat kívánják – kissé pongyola kifejezéssel élve – bepáncélozni, hanem a megcsappant raktárkészleteket is visszatöltenék. Ezzel amúgy egyrészt félig-meddig, mismásolva beismerik, hogy mindenüket odaadták az ukránoknak, másrészt adnak a „végterméknek” egy pofont. A szóban forgó hiányok nagy része ugyanis olyan speciális eszköz, amelyből eleve hatalmas hiányok vannak az európai és nemzetközi piacon – így ha ők (azaz Varsó, Vilnius, Riga és Tallin) most vásárlóként lépnek föl, akkor pont kedves barátaik lehetőségeit szűkítik.
Nem túlzottan elmerülve a villamoshálózat mibenléte és működése, valamint a fizika rejtelmeiben csak egyetlen példát ragadunk ki – az amúgy roppant költséges – tárházból: jelesül a transzformátokat, melyeket ma szó szerint lámpással kell keresni a kínálatban. E szerkezet egyik alapvető tulajdonsága, hogy nélküle „csöppet” nehéz az áramot A-ból B-be gazdaságosan és sikeresen elvinni. S mióta az oroszok módszeresen elkezdték pusztítani az ukránok energetikai rendszereit, nem jellemző, hogy piaci túlkínálat lenne a nagy teljesítményű, ipari transzformátorokból.
Egyrészt a gyártásához nem kevés fém kell (amit vagy kibányásznak a föld gyomrából vagy beolvasztják a már felszínen így-úgy meglévő készletek egy részét), továbbá szükséges egy megfelelő kapacitással bíró ipari háttér ahol magát a terméket összeszerelik, s amolyan róka fogta csukaként mindezt villany híján eléggé gyöszös, nyersebben fogalmazva ma már lehetetlen tető alá hozni.
Az ablakok hiánya még csak-csak, de a gépek is kiégtek… (ukrán hőerőmű egy orosz csapás után)
Fotó: AFP/Anatolii Stepanov
Nyomatékkal érdemes megismételni: a világpiacon jelenleg masszív hiány van ipari transzformátorokból. Nem arról van szó, hogy nincs belőle egy sem – hanem inkább olyformán kell érteni, hogy a jövő évi ”termés„ is lábon elkelt, a meglévőkért tolonganak a vevők, a gyártók és/vagy a kereskedők pedig annyit kérnek értük, amennyit nem szégyellnek.
Az ukránok rovására most ebbe a viszonyba rondítanak bele a lengyelek és a baltiak. Arról nem is szólva, hogy a trafókon túl is van még élet, azaz az itt nem tárgyalt alkatrészek legalább annyira kapósak, mint a szóban forgó eszközök.
