LMA
2025. szeptember 24. szerda. 17:23
A köztudatban valamiért úgy él, hogy ha egy NATO tagot megtámadnak, akkor a többiek is rögvest és kollektíve a szenvedő segítségére rohannak – természetesen talpig vasban ahogy kell. Azonban ez nem egészen így van, lévén az ördög most is a részletekben lakozik. A lényeg ugyanis a segítség kifejezésen van, nem pedig azon, hogy mindezt fegyverrel „kell” megtenni.
Sőt, ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor elég, ha vetünk egy pillantást az inkriminált passzusra: A Felek megegyeznek abban, hogy az egyikük vagy többjük ellen Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket azzal, hogy egyénileg és a többi Felekkel egyetértésben azonnal megteszi azokat az intézkedéseket, ideértve a fegyveres erő alkalmazását is, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.
Emlékezetes, hogy Finn- és Svédország csatlakozása után az egyik republikánus amerikai szenátor, Rand Paul a Kongresszusban több alkalommal is élesen fölvetette, hazája erősítse meg a cikkely azon jellegű értelmezését, amely még véletlenül sem kötelezi az Egyesült Államokat szövetségesei katonai oltalmazására. S ha a fenti, ferdén szedett eredeti passzust újra elolvassuk rájöhetünk, hogy az ténylegesen nem ír elő automatikus katonai beavatkozást. Mindössze azt szögezi le, hogy bármely tag – s itt lakik az ördög – az általa szükségesnek ítélt intézkedést köteles bevezetni.
Ha visszatekintünk a NATO történetére, azt látjuk, a szóban forgó passzust eddig egyetlen alkalommal élesítették – paradox módon pont az Egyesült Államok kérésére. Az időpont 2001. szeptember 11-e, a WTC és a Pentagon elleni példátlan merénylet ideje. A tagállamok szigorú protokoll alapján követték az 1949-ben leírt útmutatásokat – azaz egyenként, a saját parlamentjeikben eldöntötték, hogy részt akarnak-e venni, s ha igen, milyen módon a kezdődő háborús kalandban. Madrid például nem küldött csapatokat míg London természetesen azonnal igent mondott. Ezzel szemben Berlinben heteken át tárgyalgattak a kérdésről, mire a képviselők megkotlották a választ. Magyarország sem kapkodta el a dolgot, bár hamarabb megfelelt a kérdésre mint a németek. Mindez egyben ékesen bizonyította azt is, hogy az oly rengeteget emlegetett, s a sokak által oly fényes, bizalomteljes csillogó tekintettel bámult kollektív védelem inkább politikai, mint katonai „lényegű”.
Zárásnak érdemes elgondolkodni azon, ha mondjuk valamelyik balti ország elvesztené a függetlenségét, akkor vajon melyik európai állam – legyen az akár mekkora – kockáztatná meg az atomháború lehetőségét? De a baltiak helyébe valamelyik balkánit is odaképzelhetjük.
A válasz sajnos nyitott, s mint fentebb látható, a felelet sem egyértelmű – azaz a vágyak, elképzelések nagy tételben fogadható módon nem egyeznének meg a jövendővel.
