Nem tudom, hányan emlékeznek rá, de amikor Magyarországon 2003 áprilisában az uniós tagságról szavaztunk, a tagság előnyeiről a magyar népet meggyőzni kívánó reklámszöveg ez volt: „Szeretne Bécsben cukrászdát nyitni? Az Európai Unióban ez lehetséges. Szavazzon igennel április 12-én!” És a reklám valóban hatásos volt. Igaz, a szavazáson részt vevők kevesebb, mint a felét tették ki a hazai választópolgároknak, de akik elmentek, azoknak 84 százaléka igennel voksolt. A törpe minoritásba, akik a tagság ellen szavaztak én is bele tartoztam, mégpedig abból a meggondolásból, hogy a szocializmus áldásaitól éppen megszabaduló közép-európai országoknak előbb egymás között kellene megtanulni mi is az a kapitalizmus.
Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a közép-európai országok gazdasága nem lesz versenyképes az unió piacán, és az unióban nincs is olyan mechanizmus, ami a versenyképességi felzárkózást biztosítaná, erre bizonyíték a dél-európai országok gazdaságtörténete, amelyek csak addig zárkóztak fel a fejlettebb országokhoz, míg nem voltak tagok, a belépés után viszont ez a felzárkózás leállt, sőt az euró bevezetése után eladósodtak és fejlődésük nagymértékben lelassult, sőt kiszolgáltatottakká váltak a nemzetközi pénzvilágnak. E helyzetet napjainkban jól jellemzi, Giorgia Meloni olasz jobboldali miniszterelnök színe változása, mert miniszterelnökként első számú feladatává vált a fülig eladósodott Olaszország felszínen tartása, ehhez pedig meg kell felelnie a nemzetközi pénzvilág, a hitelezők kívánalmainak.
Az ukránok sem járnának sokkal jobban, az unió vezetőinek, illetve a mögöttük lévő mély államnak a geopolitikai terjeszkedés a fontos, nem pedig az ukránok gazdasági felemelése. Nem kétséges, hogy a csatlakozással az ukrán oligarchák, meg a nyugati befektetők jól járnának, kapnának kiaknázható nyersanyagforrásokat, olcsó munkaerőt és a kibővülő Unió hatalmas piacát. Ez azonban az átlag ukránon nem sokat segítene. Emellett az Unió polgárai sem járnának túl jól, különösen az agrárszektorban dolgozók.
A jelenlegi uniós vezetők beígérték, hogy Ukrajna 2030-ig az Unió tagja lehet, nem is kötve feltételül a háború lezárását az Oroszországgal való békekötést. E húzással azonban az Unió bevásárolja magát egy beláthatatlan következményekkel járó katonai konfliktusba, amelynek a Lisszaboni Szerződés védelempolitikára vonatkozó rendelkezései tág teret is biztosítanak. Az EUSZ (Európai Unióról Szóló Szerződés) 42. cikkének 7. bekezdése ugyanis a következőket mondja: „A tagállamok valamelyikének területe elleni fegyveres támadás esetén a többi tagállam – az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikkével összhangban – köteles minden rendelkezésére álló segítséget és támogatást megadni ennek az államnak”. A „minden rendelkezésére álló segítség” nyilvánvalóan a katonai segítségre utal, de még ha nem is lenne ilyen paragrafus, az Unió vezetése már bizonyította, hogy a Lisszaboni Szerződés egyes rendelkezéseinek kreatív értelmezésével bármit a szerződés hatálya alá tartozónak lehet minősíteni.
Ukrajna uniós tagsága tehát sem az ukránoknak, sem az uniónak nem érdeke, ha e két kifejezésen magukat a polgárokat értjük. Az unió vezetői azonban nem az unió polgárainak az érdekeit, hanem a globalista háttérhatalom érdekeit képviselik, akiknek egyes vezető tagjai nyíltan ki is mondják, hogy a céljuk Oroszország gyengítése. Az Oroszország, pontosabban Putyin elleni ellenszenv jóval az orosz-ukrán háború előtti időre nyúlik vissza, és elsősorban ahhoz kapcsolódik, hogy Putyin, miután Oroszország elnöke lett elkezdte visszaszerezni az oligarcháktól Oroszország nemzeti vagyonát, amit Jelcin elnöksége idején tettek a magukévá. Ekkor ítélték el Mihail Hodorkovszkijt is, akinek legnagyobb bűne az volt, hogy az általa megszerzett Jukosz olajtársaságot át akarta játszani az amerikai ExxonMobil cégnek. Az ügy nagy port kavart fel a háttérhatalom sajtójában jelezve, hogy az orosz oligarcha hova is tartozik valójában.
Ha a háttérhatalomnak Oroszországban nem is sikerült átvennie a hatalmat, az önálló történelem és stabil, az ország népe iránt elkötelezett értelmiséggel nem rendelkező Ukrajnában ez egy kívülről megszervezett puccsal könnyen ment, ami Ukrajna vesztét okozta. Ukrajna az orosz történelem része, a Kijevi Rusz mindkettő közös gyökere, nyelvük, kultúrájuk, mentalitásuk közel áll egymáshoz. Oroszország, ha tudja, sohasem fogja megengedni, hogy Ukrajna egy Oroszországgal szemben ellenséges táborhoz tartozzon. Ezt nagyon szépen fogalmazta meg Henry Kissinger a Washington Postban 2014. március 5-én – a Majdan téri puccs után – megjelent cikkében: „A Nyugatnak meg kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és történelmük azelőtt is összefonódott. Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai csatától, ukrán földön zajlottak.”[1]
A kollektív Nyugat, vagy másképp a háttérhatalom, azonban ezt nem akarja megérteni, sőt egy Oroszország elleni háborúra fegyverkezik, méghozzá erején messze túl, hitelből. Oroszország, ha csak belülről össze nem omlik, nem fogja feladni eredeti céljait, Ukrajna semleges státuszát, ami a fentiek miatt az uniós tagságot is kizárja, hiszen az gyakorlatilag mindegy, hogy Ukrajna a NATO, vagy a NATO szerepét magára vállaló Európai Unió tagja, amelyik Ukrajnát ugyanúgy a nyugati hatalom keleti bástyájává akarja tenni, mintha a NATO tagja lenne.
Oroszország mögött ott állnak a BRICS+ tagállamok, amelyek a saját múltjukból jól ismerik a kollektív Nyugat terjeszkedő politikáját, és ebben a konfliktusban Oroszországnak adnak igazat. Ebből az a következtetés vonható le, hogy Oroszországot nem lehet úgy a sarokba szorítani, meggyengíteni, hogy az belső összeomláshoz vezessen, következésképpen a háborút addig fogja folytatni, míg célját el nem éri, és nagyon valószínű, hogy az csak Ukrajna teljes elfoglalásával lehetséges, mert minden a Nyugat kezén maradó rész egy Oroszország elleni katonai támaszpont marad.
Oroszországnak nincs is kivel megegyeznie, mert aki ellen harcol, annak nincs területe, kormánya, valamilyen hatalommal bíró képviselete, hanem egy elosztott, de összességében jelentős hatalommal rendelkező hálózat, amely képes egyes országok vagy szervezetek (mint például az Európai Unió) élére az ő érdekeit képviselő politikusokat ültetni, akik azután képviselik a politikáját például Oroszországgal szemben. A háttérhatalomnak háborús kárt sem lehet okozni, hiszen nincsen területe, amit elfoglalni vagy lőni lehetne, ezért tőle a végkimerülésig folyhat a háború, hiszen annak költségeit sem ő, hanem az adófizetők viselik.
A Trumppal folytatott és folytatandó tárgyalásoknak sem lehet eredménye, mert Trump nem a háttérhatalmat, hanem az az ellen lázadó amerikaiakat képviseli, akik bár talán nyertek két csatát Trump kétszeri megválasztásával, de a háború még nem dőlt el. Ha a háttérhatalom Amerikában ideiglenesen ki is szorult a végrehajtó hatalomból, annál szilárdabb hatalmi bázist nyert Európában, ugyanis az Unió vezetői demokratikus választások útján nem válthatók le. Az elmondottakból sajnos nem lehet más következtetésre jutni, mint hogy a háború folytatódni fog, sőt az eszkalációt sem lehet kizárni, annak valószínűsége inkább növekszik. Az ukrán honpolgár pedig még sokáig várhat arra, hogy Bécsben cukrászdát nyisson.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
[1] https://www.washingtonpost.com/opinions/henry-kissinger-to-settle-the-ukraine-crisis-start-at-the-end/2014/03/05/46dad868-a496-11e3-8466-d34c451760b9_story.html
