A két világhatalom vezetői közötti alaszkai találkozó eredménye az lett, amire a szakértők számítottak, vagyis lényegében semmi, legalábbis a tűzszünet szempontjából. Hogy ezen túl miben egyeztek meg, azt csak ők tudják, de ami teljesen világosan látszott az az, hogy a két vezető között működik a kémia, vagyis pestiesen mondva csípik egymást, és ha nem lenne ez az átkozott ukrajnai konfliktus, akkor jó haverok lennének. Trumpnak igaza van, amikor azt mondja, hogy ez a háború nem az ő háborúja, hanem Bidené, ha ő lett volna 2022-ben az elnök, akkor nem került volna sor erre a háborúra. Ez nem afféle handabandázás, hanem dokumentumokkal alátámasztható tény.
Az utolsó tárgyalás Amerika és Oroszország között, amikor még el lehetett volna kerülni a háborút, 2022. január 10-én zajlott Genfben. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja. Wendy Sherman a Biden kormány külügyminiszter-helyettese azonban ezt határozottan elutasította.
Most, hogy már több mint három éve folyik a háború talán érdemes a Reuters tudósítása alapján[1] felidézni azt a tárgyalást, ami a végzetes döntéshez vezetett:
„GENF, január 10. (Reuters) – Hétfőn a genfi tárgyalásokon Oroszország és az Egyesült Államok nem mutatta jelét annak, hogy csökkenne nézeteltérésük Ukrajna és az európai biztonság kérdéseiben: Moszkva ismételten azt követeli, amit Washington elfogadhatatlannak tart. Oroszország csapatokat vonultat fel Ukrajna határán, és követeli, hogy az Egyesült Államok vezette NATO-szövetség zárja ki a volt szovjet állam felvételét, és vessen véget további terjeszkedésének a Moszkva által hátsó udvarának tekintett területeken.
’Sajnos alapvető megközelítésünkben nagy eltérések vannak. Az Egyesült Államok és Oroszország bizonyos szempontból ellentétes nézeteket vall arról, hogy mit kell tenni’ – mondta Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes sajtótájékoztatón.
’Határozottan elutasítottuk azokat a biztonsági javaslatokat, amelyek az Egyesült Államok számára egyszerűen elfogadhatatlanok’ – mondta Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes egy külön telefonos tájékoztatón, miután csaknem nyolc órán át tárgyalt Rjabkovval.
’Számunkra feltétlenül szükséges biztosítani, hogy Ukrajna soha, soha, soha ne váljon a NATO tagjává’ – mondta Rjabkov. ’Nem bízunk a másik oldalban.’
’Szükségünk van vaskemény, vízálló, golyóálló, jogilag kötelező érvényű garanciákra. Nem biztosítékokra, nem óvintézkedésekre, hanem garanciákra, amelyekben szerepelnek a kell és a köteles szavak és minden egyéb, hogy Ukrajna soha, soha nem válhat NATO-tagállammá. Ez Oroszország nemzetbiztonságának kérdése’ – tette hozzá Rjabkov.
’Nem fogjuk engedni, hogy bárki bezárja a NATO nyitott ajtaját’ – mondta Sherman újságíróknak, hozzátéve, hogy az Egyesült Államok nem hoz döntéseket Ukrajnáról Ukrajna nélkül, Európáról Európa nélkül, vagy a NATO-ról a NATO nélkül.’
Mint látható, ezen a vitán múlt a háború. Ha ekkor az Egyesült Államok garanciákat ad arra, hogy Ukrajna nem lesz a NATO tagja, Oroszország nem támad, elmarad az eddig már többszázezer halottal és hatalmas rombolással járó háború. Trumpnak tehát igaza van, amikor azt mondja, hogy az ő elnöksége esetén nem tört volna ki a háború, egyszerűen csak garanciákat kellett volna Moszkvának adni, hogy Ukrajna nem lesz NATO tag. Most már Amerika megadná a garanciákat, még a Biden kormányzatnak is ez volt a véleménye, de Moszkva már nem ad a Nyugat garanciáira azt maga akarja megteremteni.
Túl sok volt ugyanis a be nem tartott ígéret, kezdve attól, hogy a NATO egy centit sem terjeszkedik keletre, ha a szovjet csapatok kivonulása után az Egyesített Németország a NATO tagja maradhat. Ezt követte a Minszki egyezmények be nem tartása, amikor még Ukrajna területi épsége a Krímen kívül még megmaradt volna. Erről az egyezményről mondta utólag Angela Merkel, hogy csak egy kísérlet volt arra, hogy Ukrajna időt nyerjen, és katonailag megerősödjön.
Végül a háborút még 2022 márciusában is meg lehetett volna állítani. Röviddel az február 24-i orosz támadás után ugyanis Szergej Lavrov orosz és Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter tárgyalásokat kezdett Isztambulban. Egy 15 pontos béke megállapodás volt az asztalon, amelynek értelmében Oroszország visszavonulna a február 23-i pozíciójához, amikor is a Donbász régió egy részét és a teljes Krím-félszigetet ellenőrizte, cserébe Ukrajna megígérné, hogy nem törekszik NATO-tagságra, és helyette biztonsági garanciákat kapna több országtól. Ekkor azonban (április 9-én) Boris Johnson brit miniszterelnök váratlanul megjelent Kijevben és Ukrajinszka Pravda, Ukrajna egyik legelismertebb hírportálja szerint[2] két egyszerű üzenetet hozott: Az első az, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök háborús bűnös, nyomást kell gyakorolni rá, nem pedig tárgyalni vele. A második pedig az, hogy még ha Ukrajna kész is aláírni Putyinnal bizonyos garanciális megállapodásokat, ők nem.
A kollektív Nyugat, amely még februárban azt javasolta Zelenszkijnek, hogy adja meg magát, és meneküljön el, most úgy érezte, hogy Oroszország valójában nem is olyan erős, mint ahogyan korábban képzelték, és hogy itt a lehetőség, hogy nyomást gyakoroljanak rá: „meggyengítsék”. Ezt Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter egy interjúban nyíltan ki is mondta, arra a kérdésre ugyanis, hogy február óta változtak-e az amerikai célok, azt válaszolta, hogy az Egyesült Államok támogatja Ukrajnát abban, hogy megtartsa szuverenitását, és megvédje területét, majd hozzátette, hogy „Azt akarjuk, hogy Oroszországot olyan mértékben meggyengítsük, hogy ne tudjon olyan dolgokat tenni, mint amilyeneket Ukrajna lerohanásával tett”.[3]
Oroszország azonban nem gyengült meg, és a harctéren lassan, de fokozatosan halad előre, amit a reálpolitikus Trump tudomásul is vesz, csak az Európai Unió vezetői, akik lényegében a mély állam európai képviselői, nem mutatnak hajlandóságot a realitások figyelembevételére, de kétségtelen, hogy e téren jelentős támogatásra számíthatnak. A konfliktus gyökerére Paul Craig Roberts, a Reagan-kormány valamikori pénzügyminiszter-helyettese, mutat rá, amikor a találkozót méltatva azt mondja: ahhoz, hogy a remények valóra váljanak, két akadályt kell felismerni és leküzdeni. Az egyik az amerikai hegemónia neokonzervatív doktrínája, a másik az amerikai katonai-biztonsági komplexum érdeke. A hegemónia doktrínája megköveteli Oroszország legyőzését, a katonai-biztonsági komplexum hatalma pedig egy nagy ellenséget igényel, amelynek szerepét Oroszország tölti be.[4]
Trump tehát valójában nem Putyinnal és Oroszországgal áll szemben, hanem saját otthoni háborús héjáival, amelyek bőven vannak saját pártjában és a mélyállammal, amelynek sajtója a jelenlegi elnököt már azóta támadja, hogy 2015-ben feltűnt a nagypolitika színpadán. Ebben Putyinnal közös a sorsuk, ami össze is köti őket.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
[1] https://www.reuters.com/world/europe/prospects-dim-us-russia-start-tense-talks-over-ukraine-crisis-2022-01-10/
[2] From Zelenskyy’s „surrender” to Putin’s surrender: how the negotiations with Russia are going
https://www.pravda.com.Ua/eng/articles/2022/05/5/7344096/
[3] Did the UK torpedo peace talks on Ukraine?
https://morningstaronline.co.uk/article/saturday-ian-sinclair-feature
[4] https://www.paulcraigroberts.org/2025/08/16/the-putin-trump-meeting/
