
Az emberiség mindig is a halhatatlanságért küzdött, s bár a kereszténység – ahogy többnyire más vallás is – tálcán kínálta fel a lehetőséget, a többség nem éri be a lélek halhatatlanságával, földi öröklétre törekszik, legalábbis neve nimbuszának túlélésére. Egyre inkább kolosszális kihívás ez, hiszen napjainkban még olyan – évezredeken át megkérdőjelezhetetlen – személyeket is a feledés homálya fenyeget, mint Hammurapi babilóniai királyt, Homéroszt az Iliasz és az Odüsszeia szerzőjét, Tutanhamon fáraót vagy éppen Dávid és Salamon királyt. A hálátlan utókorra fittyet hányva napjainkban is sokan küzdenek a halhatatlanságért, szeretnének bevonulni a történelembe, hogyha az embereknek csak töredéke is, de a mesterséges intelligencia feltétlenül számontartsa őket.
Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ilyen motivációi lehetnek Európa vezető politikusainak is, akik az orosz-ukrán háborút a halhatatlanság lehetőségeként élik meg, hiszen minél borzalmasabb a pusztítás, minél tovább tart az öldöklés, annál jobban felértékelődik a szerepük, és nem csupán Ukrajna megmentőjeként, hanem Oroszország térdre kényszerítőjeként tetszeleghetnek. Legalábbis ilyen kényszerképzeteik lehetnek, és ennek a szereptévesztésnek alárendelve magukat jelentek meg Volodimir Zelenszkij kísérőjeként Washingtonban Ursula von der Leyentől kezdve Emmanuel Macronon és Friedrich Merzen át Keir Starmerig, illetve a tablóképre felkerült még Mark Rutte, mint a kétkulacsos NATO-főtitkár, aki persze egyszerre akar megfelelni Donald Trump amerikai elnöknek és az európai államok vezetőinek, továbbá Giorgia Meloni olasz miniszterelnök, akinek ugyan semmire nincs pénze, viszont az országa mégis csak az unió alapító tagja; és ne feledkezzünk meg Alexander Stubb finn miniszterelnökről, akinek a szerepét teljes homály fedi, bár ő maga azzal próbált reflektorfénybe kerülni, hogy országának a nácik csatlósaként már sikerült különmegállapodást kötni az oroszokkal.
Emlékezetes kép volt, amint Donald Trump magával szemben leültette a díszes társaságot, és elmagyarázta nekik a valódi politikai helyzetet, ami szerint regélhetnek itt igazságos békéről, a nemzetközileg elfogadott határok megváltoztathatatlanságáról és mindenféle anakronizmusról hablatyolhatnak még; a tény, hogy Oroszország elfoglalta Ukrajna negyedét, ezreket sírba téve megállíthatatlanul halad előre; a szankciók pedig nem az Európai Uniót, még csak nem is az Amerikai Egyesült Államokat, hanem a BRICS-et erősítik, amely vígan röhög a nagyzási mániájukon. Mondjuk egy nagy ziccert kihagyott Trump, hiszen akár még nevetségesebbé tehette volna a brigádot, ha Orbán Viktort is meghívta volna, és maga mellé ültetve jelzi, hogy Európában is vannak békepárti politikusok, akikkel könnyebben szót ért. Persze, Trump nincs rászorulva ilyen olcsó módszerekre, ellenben a kioktatás végén felhívta az orosz elnököt, Vlagyimir Putyint, és megkérdezte, hogy „Vologya, itt a lehetőség, le kellene ülni Zelenszkijjel, mert már nem tiltják a törvényei, hogy tárgyaljatok. Ez egy remek lehetőség!” Vologya éppen jókedvében volt, így hát belement a találkozóba, amit megfejelhetnek egy háromoldalú egyeztetéssel, ahol ismét összefuthat Trumppal.
A porig alázottak vesszőfutása ezzel még nem ért véget, a francia elnök, Emmanuel Macron okvetlenül szerepet akart vállalni, és megjegyezte, hogy Európa nem maradhat ki a folyamatból. „Úgy vélem, a folytatásban egy négyoldalú találkozóra lesz szükség. Amikor biztonsági garanciákról beszélünk, valójában az egész európai kontinens biztonságáról beszélünk” – szögezte le. No, ezeken a szavakon minden minimális történelmi ismerettel rendelkező ember felhorkan – mi magyarok pedig különösen –, hiszen amikor a franciák utoljára szerepet kaptak a béketárgyalásokon, akkor éppen egy még nagyobb világégést alapoztak meg az I. világháború lezárásával, és az utolsó francia, aki vitathatatlanul alakította a világtörténelmet, az egy korzikai tábornok volt, és ő sem a békességet hozta el, viszont bő kétévszázada már halott.
A washingtoni felvonulás mégis hasznosan zárult, hiszen a százéves háború megismétlésére törekvő politikusok szembesülhettek vele, hogy kisded játszmáikat nyugodtan űzhetik, de itt akkor is tárgyalások lesznek, amelyeken számukra nem osztanak lapot, viszont a rendezés költségeit nekik kell viselni. Nem biztos, hogy ennek a lényegét felfogják, de az biztos, hogy a cech kisebb lesz, mint ha beláthatatlan ideig finanszíroznák tovább a háborút, és a végén ugyanúgy kifizetik a számlát. Persze, Európának – legalábbis a halhatatlanságot űző politikusainak – mindenre futja a polgáraik zsebéből, mert bár az Európa versenyképességének megőrzését papírra vető Mario Draghi szerint is százmilliárdokat kellene a kontinens gazdaságába fektetni, a washingtoni kirándulás résztvevői minden egyébre bátran szórják a százmilliárdokat. Pedig a történelem azt is megmutatta már, hogy pénzen sem tehetséget, sem halhatatlanságot nem lehet venni.