Úgy látszik, hogy az Egyesült Államok még mindig bizonytalan abban, hogy milyen forgatókönyv lenne számára a legjobb az iráni ügyben. Donald Trump rövid időn belül két, egymásnak ellentmondó nyilatkozatot tett Irán jövőjével kapcsolatban. Az első megnyilvánulás szerint az USA ragaszkodik ahhoz, hogy nem szorgalmazza a rezsimváltást Iránban. Nem sokkal később viszont az amerikai elnök már azt mondta: politikailag nem korrekt a „rezsimváltás” kifejezést használni, de ha a jelenlegi teheráni rezsim nem képes újra naggyá tenni Iránt, miért ne történhetne rezsimváltás?
A bizonytalanságot jól jellemzi, hogy Trump korábban a teheráni vezetés tudtára adta, hogy csak a teljes kapitulációt hajlandó elfogadni. Ez utóbbi viszont minden bizonnyal az iráni rendszer bukásához vezetne.
A mullahok már rég letettek arról, hogy az életszínvonal emelésével legitimálják a rendszerüket; helyébe a síita iszlám iránti feltétel nélküli elköteleződés lépett. A mostani helyzetben pedig különösen fontos, hogy a teheráni legfelsőbb vezetés erőt, határozottságot, na és persze katonai téren győzelmeket mutasson fel.
Ez utóbbi a legnehezebb, mert mint láttuk, az amerikaiak sikeres légitámadásokat hajtottak végre a nukleáris létesítmények ellen, és az iráni légvédelem tehetetlen volt. Teherán komoly belső problémákkal néz szembe.
Irán óriási arcvesztést szenvedett el, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer messze nem olyan erős, mint amilyennek befelé kommunikálja, illetve kifelé mutatja.
Pillanatnyilag az a helyzet, hogy az iráni rendszer magától is összeomolhat, anélkül, hogy az Egyesült Államok, vagy Izrael beavatkozna ebbe a folyamatba. Ez viszont azt is jelenti, hogy Washington elveszíti az ellenőrzést Irán felett, vagyis a rendszer nem akkor omlik össze, amikor a tengerentúlon ezt ideálisnak találnák. Ha ez megtörténik, akkor a perzsa állam „önjáró”, és kiszámíthatatlan lesz, a külső ráhatások elégtelenek fognak bizonyulni.
Akár a belső, akár a külső körülmények hatására, ma már reális forgatókönyvnek tűnik, hogy az iráni rendszer összeomolhat.
Nézzük meg azokat a valószínűsíthető eseményeket, amelyek akkor következhetnek be, ha a rendszer valóban „megadja” magát.
Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy bármelyik forgatókönyv valósul meg, az rendkívüli felfordulással járna. Ha a jelenlegi teokratikus vezetés – a legfelsőbb vallási vezető, Ali Hamenei és a Forradalmi Gárda – elveszítené hatalmát, az drasztikus változásokat hozhat.
A Forradalmi Gárda, amely állam az államban, jelentős gazdasági és katonai erővel rendelkezik. Ha a politikai vezetés megrendül, a Gárda átveheti az irányítást, és „puccsal” stabilizálhatja a rendszert.
Ugyanakkor nem zárható ki, hogy népfelkelés robban ki, mert a régóta elnyomott társadalmi rétegek – a fiatalok, a nők, a nemzeti kisebbségek – eddig is elégedetlenek voltak a vallási vezetéssel.
Arra nemigen lehet számítani, hogy mérsékelt politikai csoportok megjelenésével enyhíteni lehetne a zűrzavart, mert ezeket már korábban nagyrészt felszámolták.
A belső társadalmi bizonytalanságot valószínűleg kihasználnák a nemzeti kisebbségek is. Irán soknemzetiségű állam, és a központi hatalom gyengülése esetén az etnikai alapú autonómia- és elszakadási törekvések felerősödhetnek. Becslések szerint Iránnak kilencvenmillió lakója van, ebből hatvan százalék perzsa. A többi népcsoport a következőképpen oszlik meg: azeriek tizenhat, kurdok tíz, lurok hat, beludzsok kettő, arabok két százalék.
Az iráni kurdok – körülbelül tízmillió fő – évtizedek óta küzdenek az autonómiáért. Egy esetleges iráni belső összeomlás során függetlenségi törekvés, vagy legalább egy „iráni Kurdisztán” követelése valószínűsíthető. Ha ez bekövetkezik, akkor a környező országok – Irak, Törökország, Szíria – is destabilizálódhatnak, ahol szintén nagy számban élnek kurdok. Ráadásul a különböző kurdok lakta területek egymással érintkezve helyezkednek el, csak az államhatárok „vágják” darabokra ezt a népcsoportot.
A kurdok függetlenségre való törekvésének történelmi háttere van.
Az első világháború után, amikor a győztes nyugati hatalmak fel akarták osztani a soknemzetiségű Oszmán Birodalmat – a török lakosság felosztását a Kemal Atatürk által vezetett forradalom és szabadságharc megakadályozta –, a kurdoknak megígérték, hogy önálló államot alapíthatnak.
Ebből aztán nem lett semmi, a kurd lakosságot az újonnan létrejött országok között, a területekkel együtt, „szétosztották”. A kurdok azóta is követelik az önálló Kurdisztán létrehozását.
Irán északnyugati részén körülbelül 15–20 millió azeri él, több mint Azerbajdzsánban, ahol tízmillió a lakosság száma. Ha az iráni központi hatalom meggyengül, az azeriek autonómiát, vagy Azerbajdzsánhoz való közeledést követelhetnek. Ebben az esetben a határrevízió sem kizárható.
Az iráni rezsim összeomlásának lennének Európára nézve is nem kívánt következményei.
Tömeges kivándorlás indulhat el, főleg a városi, képzett rétegek, vagy a kisebbségek köreiből Európa felé. Lehet, hogy a „színes” társadalmat építő Nyugat-Európának meg kell barátkoznia az iráni menekültáradattal.
